|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 51 találat | lapozás: 1-30 | 31-51 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Gábor Ferenc 1998. december 11.Megjelent Gábor Ferenc Útravaló /Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1998/ című gyűjteményes verseskötete, ugyanennél a kiadónál látott napvilágot Palczer János Bihar Vlegyásza című útikönyve, az Erdély hegyei útikönyvsorozat 5. kötete. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 11./ Gábor Ferenc /Nagyszalonta, 1923. máj. 13. -/1999. július 27.1919. április 18-án a Kőröstárkányba és Nyégerfalvára bevonuló román félkatonai alakulatok vérfürdőt rendeztek és kirabolták a településeket. Kilencvenkét férfi, nő és gyermek esett áldozatul a pogromnak. Köröstárkány RMDSZ-szervezete elhatározta, hogy emlékművet állít. A polgármester, az RMDSZ által jelölt Benedek Ferenc és hívei úgy vélték, hogy kár felszaggatni a múlt sebeit. A református templom előtti poros téren már áll a Vági László által tervezett emlékmű. Gábor Ferenc RMDSZ-elnök elmondta, hogy a falat szimbolizáló alkotáson minden áldozat neve márványtáblán lesz majd olvasható. Az emlékmű mintegy ötvenmillió lejbe kerül. Ebből közel 21 millió lejt a Magyarok Világszövetsége állt. Augusztus 15-re tervezett megemlékezésre készül el az emlékmű. Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnöke jelen lesz a rendezvényen, várják Markó Bélát, az RMDSZ országos elnökét és Tőkés László tiszteletbeli elnököt is, továbbá a hazai közélet mintegy félszáz személyiségét. /Pálfy Török László: Készül a tárkányi emlékmű. = Bihari Napló (Nagyvárad), júl. 27./2000. április 25.A megyésítéskor a színmagyar Kőröstárkány községközponthoz csapták a környékbeli színromán falvakat, úgymond az etnikai arányokat kiegyensúlyozandó. Így aztán a kétezres lélekszámú Tárkánynak csak akkor lehet magyar polgármestere és magyar többségű önkormányzata, ha mindenki egységben szavaz. Ami meg is történt 1996-ban, csakhogy az akkor az RMDSZ színeiben megválasztott elöljáró nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Benedek Ferenc polgármester állítólag kiépítette a saját kliensrendszerét. S amikor ezt a szemére vetették, a magyarfaló sajtóhoz ment panaszkodni. Ennek ellenére, a Bihar megyei RMDSZ új vezetői - akik harcban állnak a Gábor Ferenc elnökölte tárkányi szervezet által nagy becsben tartott autonomistákkal - Benedek Ferencet támogatják. A kényes etnikai egyensúly miatt (51 százalékos volt az évtized elején a magyarság aránya a községben, de azóta folyamatos az apadás) érdemes ragaszkodni az egységes fellépéshez a helyi választásokon. A mostani előválasztáson Benedek alulmaradt, megállapították Illés Péter gazdamérnök győzelmét. A vereségébe beletörődni nem tudó polgármester másnap összeszólalkozott az egyik ivócimborájával, aminek duhajkodás, majd rövid kórházi kezelés lett a vége. Az eset kapóra jött a megyei vezérkarnak, nosza gyorsan érvénytelennek nyilvánították az előző napi előválasztást! Egy hét alatt talpra állították Benedeket, megszervezték a kampányát, beleértve a plakátolást is, majd pedig pár szavazatos többséggel kihozták győztesnek. Amennyiben a jelenlegi polgármester lesz az RMDSZ jelöltje, akkor még a legádázabb ellenfeleinek is mellette kell kampányolniuk. Amennyiben ugyani másik jelöltet is állítanak, egyikőjük sem győz, hanem valamely másik - román nemzetiségű - földijük. Dénes László szerint a tárkányi politikai-etnikai konstelláció számos erdélyi településre ráillik. A dilemmák hasonlatosak. A kőröstárkányi eset Dénes Lászlót arra emlékezteti, hogy 1994-ben Horn Gyula előbb kitörte a nyakát, majd megnyerte a választásokat Magyarországon. Huncut politológusok megkockáztatták: talán a szerencsétlenül járt emberke iránti össznépi együttérzés is közrejátszott a sikerben. - Másutt is voltak a kőröstárkányihoz hasonló esetek. Gyergyócsomafalván például, Nagyszalontán az urnához csődített romák billentették ki a mérleg nyelvét, Sepsiszentgyörgyön hoci nesze alapon neveztek ki némely jelölteket a megyei tanácsba, a Szilágyságban lakhely szerint osztották a ki a mandátumokat, Zágonban óránként írták át a választási jegyzőkönyvet. /Dénes László: A Horn-effektus Kőröstárkányban. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 25./2000. június 8.Gábor Ferenc /Nagyszalonta/ az ötödik verseskötetével /Megtisztult élet/ jelentkezett. A szerző munkásember. /Sára Péter, Nagyszalonta: Istentől sem fél. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 8./2000. június 20.Ismeretlen tettesek jún. 19-re virradó éjszaka vörös festékkel bemázolták Kőröstárkányon a magyar mártírok emlékművét. A helyi RMDSZ-szervezetbeli fiatalok fáradságos munkával letakarították, amennyire lehetett. Helyenként az oldószer a feliratot is lemosta. Az eset a helyhatósági választások második fordulóját követő éjszakáján történt. Akkorra már kiderült, hogy a hivatalban lévő polgármester, Benedek Ferenc vesztett az RTDP jelöltjével, Aurel Ilével szemben. - Benedek Ferenc jelölése miatt megoszlott a tárkányi magyar közösség, s a választási kudarcért most egymást okolja a két tábor. Gábor Ferenc helyi RMDSZ-elnök szerint a két független magyar induló annyi szavazatot kapott, mint az RMDSZ-es tanácsosi lista. A leköszönő polgármesterre /Benedek Ferencre/ szerinte jellemző volt a szembenállás az RMDSZ-szel, ellenezte az emlékmű felállítását, majd elkészülte után leszólta az alkotást. Gábor Ferenc a megyei RMDSZ ügyvezetésre hárított minden felelősséget. Benedek Ferenc azt állította, hogy ő kezdeményezte az emlékmű felállítását, csak azt más formában képzelte el. /Máté Zsófia: Kőröstárkányban kiújult a feszültség. Az emlékművön álltak bosszút. = Bihari Napló (Nagyvárad), jún. 20./2002. március 30.A Pro Tárkány Egyesület szervezésében márc. 29-én megkoszorúzták az 1919-ben ártatlanul kivégzett tárkányiak emlékművét. Az ünnepségen részt vett és koszorút helyezett el Szilágyi Zsolt és Kovács Zoltán parlamenti képviselő, valamint Sárközi Zoltán és Orbán Mihály, a Reform Tömörülés képviselői, dr. Csapó I. József, az alapítvány fővédnöke, Torda Imre, Érmihályfalva polgármestere, Szénási Ferenc, a nagyszalontai Bocskai Alapítvány elnöke. Gábor Ferenc, a Pro Tárkány Egyesület elnöke beszédet mondott. /Albert Ferenc: Koszorúzás Kőröstárkányban. = Bihari Napló (Nagyvárad), márc. 30./2003. február 18.Gábor Ferenc arra emlékezett, hogy 1965-ben a Securitate hónapokon át dolgozott azon, hogy beszervezze őt. Gábor Ferenc azonban ellenállt. Nem maradt el a bosszú. 1965. dec. 27-én kihallgatták, elkobozták egy ceruzával írt, a rendszerről nem épp dicshimnuszt zengő versét. Gábor Ferenc postás volt, a szekusok végül 1966. júniusában megszüntették az eljárást, azzal az intéssel: "Szépet kell írni, Gábor elvtárs!" Az iraki "házkutatás" nagyon kezd hasonlítani ahhoz, mait nála folytatott a szeku. Kinek van joga ennyi emberélet kioltásához - a javakról nem is beszélve? - kérdezte a cikkíró. /Gábor Ferenc, Nagyszalonta: Házkutatás. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 18./2003. április 22.Nagypénteken, ápr. 18-án Kőröstárkány és a Fekete-Körös völgyi magyarság képviselői, lelkészei az 1919-es vérengzés áldozataira emlékeztek. Az Erdély megszállására induló román csapatok berkeiből származó félkatonai martalóccsapatok több mint száz ártatlan civilt mészároltak le Tárkányba és Nyégerfalvára betörve. A pusztán nemzetiségük miatt mártíromságot szenvedett helybéli magyarokra 1989 után is csak félve mertek s mernek ma is emlékezni az utódok, hiszen a román nacionalista ellenpropaganda mind a mai napig a történelemhamisításra esküszik. Nyolcvan évvel az 1919-es nagyszombati kőröstárkányi vérengzés után Gábor Ferenc akkori helyi RMDSZ-elnök és néhány társa kitartásának eredményeképpen, Csapó I. József szenátor és a Magyarok Világszövetsége támogatásával sikerült emlékművet állítani a falu központjában az áldozatoknak. A kőröstárkányi Pro Tharkan Egyesület (elnök Gábor Ferenc) szervezésében lezajlott méltóságteljes megemlékezés során a Fekete-Körös völgye 10 településének magyar közösségei átvették - képviselőik révén - a Magyarok Világszövetsége Kossuth-emlékzászlaját. A többnyire reformátusok lakta Kőröstárkány, Magyarremete, Kisnyégerfalva, Várasfenes, Belényes, Belényessonkolyos, Kőrösjánosfalva, Belényesújlak, Tenke és Gyanta lelkipásztorai, gondnokai, küldöttei köszönték meg Patrubány Miklós MVSZ-elnöknek az ajándékot. Az emlékműnél Patrubány Miklós és Csapó I. József mondott beszédet. /Kőröstárkányi emlékezés és találkozó. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 22./2003. december 2.Nov. 29-én Székelyudvarhelyen az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány munkásságuk elismeréséül irodalmi díjakat adott át a 60-as, 70-es és 80-as éveikben járó íróknak. A meghívottak közül hiányzott Benkő Samu, Domokos Géza és Tóth Mária. Pomogáts Bélát Hídverő-díjjal tüntették ki. Díjat kapott az esten Benkő Samu, Dáné Tibor, Dávid Gyula, Domokos Géza, Gábor Ferenc, Gálfalvi Zsolt, Kiss János és Tóth Mária. A díjátadáson részt vett Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke, aki a magyar intézmény részéről szintén elismerő oklevelet nyújott át az íróknak. /(bb): Munkássága elismeréséül Pomogáts Hídverő-díjat vett át. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 2./2005. március 12.Az aláírók közleményükben elismerésüket fejezték ki az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesületének. „Eörsi Mátyás előadásának megakadályozása Kolozsvár szimbolikus, – mondhatni: szakrális – színhelyein, egyenesen erkölcsi imperatívusz volt az SZDSZ és Eörsi Mátyás másfél évtizedes nemzetellenes tevékenysége után. Ne feledjük, az SZDSZ szorgalmazta a legkövetkezetesebben a magyar érdekek feladásával járó magyar – román alapszerződés megkötését, a náci ihletettségű Benes-dekrétumok ügyében a nyíltan magyargyűlölő szlovák diplomácia oldalára állt, parlamenti pártként egyedül szavazott a magyar nemzet egységét jogi síkon megjelenítő státustörvény ellen, majd pozsonyi és bukaresti politikusokkal vállvetve próbálta megakadályozni a törvény életbe léptetését. Eörsi Mátyás mindezen túl több ízben is állást foglalt a két legfontosabb nemzetpolitikai célkitűzés, az autonómia, valamint a kettős állampolgárság ellen. Az SZDSZ és Eörsi Mátyás olyan politikai vonalvezetést jelenítenek meg, melynek képviselőivel közös értékbázis hiányában éppen úgy nincs mit tárgyalni, mint ahogy a Nagy-Románia Párt reprezentánsait sem léptethetjük elő tárgyalópartnerré.” Az Erdélyi Magyar Ifjak Egyesületének fellépése nem Magyarországról importált. Aláírások: András Imre, Kolozsvár; Árus Zsolt, vállalkozó, Gyergyószentmiklós; Bálint Zoltán, vállalkozó, Arad; Bancsi Edit Anna, tanár, Gyergyószentmiklós; Baracsi Levente, lelkipásztor, Arad; Bencze Tibor, vállalkozó, Csíkszereda; Benedek Barna, mérnök, Málnásfürdő; Bodor János, újságíró, Kovászna; Borbély Imre, politikai elemző, Temesvár; Borbély Réka, fogorvos, Arad; Borbély Viktória, vegyészmérnök, Temesvár; Borbély Zsolt Attila, politológus, Arad; Borsos Géza József, ny. tanár, Gyergyócsomafalva; Burján Sándor, orvos, Köröskisjenő; Cziple Aurél János, tanár, Nagybánya; Cziple Katalin, vegyészmérnök, Nagybánya; Csíki Sándor, tanár, Nyárádszereda; Dávid Zsuzsa, lelkipásztor, Arad; Dénes András, menedzser, Szatmárnémeti; Fekete A. Oszkár, egyetemi hallgató, Csíkszereda – Budapest; Ferencz Csaba, újságíró, Sepsiszentgyörgy; Fülöp Róbert, mérnök, Kézdivásárhely; Gábor Ferenc, Pro Tharkan Egyesület, Köröstárkány; Gazda Zoltán, színész, Sepsiszentgyörgy; György Attila, író, Csíkszereda; Hegedüs Pál, mérnök, Szatmárnémeti; Kiss István, mérnök, Marosvásárhely; Kocsis Károly, újságíró, Kézdivásárhely; Kovács Csaba, informatikus, Csíkszereda; Dr. Köllő Gábor, plébános, Magyarfenes; Lakatos Artur, történész, Kolozsvár; Lázár László, mérnök, Lövéte; Makkay József, újságíró, Kolozsvár; Mátyás Attila, lelkipásztor,Nagyvárad; Péter Zoltán, mérnök, Csíkszereda; Sikó Gyula Levente, vegyészmérnök, Gyergyószentmiklós; Siska Szabó Zoltán, fotóművész, Arad; Siska Szabó Hajnal, festőművész, Arad; Somló Imre, gépészmérnök, Arad; Somló Mária, nyugdíjas, Arad; Szabó Gyula, matematikus, Kolozsvár; Szabó József, gyógyszerész, Nagyzerind; Szabó Mihály, lelkipásztor, Kolozsvár; Thamó Csaba, tanár, Székelyudvarhely; Tóthpál Tamás, túravezető, Kolozsvár; Török Éva, tanár, Gyergyóalfalu; Tulit Attila, vállalkozó, Sepsiszentgyörgy; Vadász Szatmári István, tanár, Gyergyószentmiklós; Varró István, programozó, Marosvásárhely; Szász Gábor, nyugdíjas, Kolozsvár; Szász Enikő, nyugdíjas, Kolozsvár; Szász Detre cégvezető, Kolozsvár; Szász Ágnes, nyugdíjas, Kolozsvár; Szász Szabolcs, cégtulajdonos, Kolozsvár; Policsek Róbert, mérnök, Kolozsvár; Policsek Küne, tanár, Kolozsvár; Policsek Károly, nyugdíjas, Kolozsvár. Továbbá: Bankó Ágnes, Budapest; Jordáky Béla, közgazdász, Göteborg; Kovásznay Ádám, mérnök, Göteborg; Kovásznay Enikő, tanár, Göteborg; Nagy Baka György, fordító, Budapest; dr. Száva Tibor, Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesülete, Bécs, Tamás György, Stockholm. /Közlemény. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 12./2006. szeptember 9.Simon Gábor, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója az elmúlt évadról számolt be. Három bemutatót tartottak: Az álruhás kertészlány című operát Katona Zs. József rendezésében és az innen elszármazott Gábor Ferenc karmester vezényletével, a Kálmán-operettet, a Csárdáskirálynőt, Selmeczi György rendezésében és Incze G. Katalin vezényletével, majd a Schubert-kamaraopera bemutatója következett, a karmester Kulcsár Szabolcs volt. Két operát turnéváltozatban játszottak. Felléptek Brassóban, Marosvásárhelyen és Nagyváradon. Május végén a Székelyföldön turnéztak, ahol a társulat nagy sikert aratott. Örömmel tettek eleget a Miskolci Operafesztivál szervezői meghívásának. A tél folyamán három rövidebb svájci vendégszereplésre is adódott lehetőség. Augusztusban tíznapos magyarországi fellépéssorozatuk volt. Az új évad első operabemutatója Verdi Falstaff című operája, a tervek szerint október 12-én. Ekkor ünnepelik meg azt, hogy a társulat örökös tagja, Hary Béla karmester ötvenedik évadját kezdte meg. Már elkezdődött Ionel Pantea rendezésében Mozart A varázsfuvola című operának a felújítása, és nem feledkeznek meg a magyarországi 1956-os forradalom tiszteletére rendezett ünnepi gálaestről sem. Idén nem hirdetnek meg bérletes előadásokat. Az eladott bérletek száma annyira lecsökkent, hogy már a bérletek kinyomtatása is feleslegessé vált. /Nagy-Hintós Diana: Új évad: tervek, remények és lehetőségek. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./2007. január 12.A 81 éves Dánielisz Endre irodalom- és helytörténész a vele készült beszélgetésében összegezte pályafutását. Szinte az egész Nagyszalontát tanította, 23 könyvet írt, kilencet szerkesztett. Itt született 1925-ben, kisiparos szülők gyermekeként. Nemrég jelent meg a Biharország népi világa című kötete, amelyben helyet kapott az a ballada- és folklórgyűjtemény, amit a negyvenes évek végén jegyzett föl a belényesi medencében. A Bolyai Egyetemen végzett, majd Aradra került, a pedagógusképzőbe. Az aradi magyar pedagógusképzést megszüntették, így 1955-ben visszajött Nagyszalontára, az Arany János Emlékmúzeum igazgatója lett. A Magyar Tudományos Akadémia részéről megkereste őt Keresztury Dezső akadémikus, korábbi magyar kulturális miniszter, aki megbízta őt Arany addig ismeretlen jegyzői múltjának felkutatásával. Munkája eredménye, az első általa szerkesztett kötet a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt jelent meg, Arany János összes művei 13. köteteként, Arany jegyzői iratait tartalmazta. Dánielisz Endre a helyi Arany János Irodalmi Kör első elnökeként budapesti útjai során Sinka Istvánnal, 1962-ben pedig Illyés Gyulával is találkozott. A Szekuritáté a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak Romániába való érkezésére felkészült. Gábor Ferenc költő, az akkori levélkihordó önéletrajzi írásából kiderült, hogy őt bízták meg az érkezők és Dánielisz megfigyelésével. 1965-ben az irodalmi múzeumok vezetőinek kétnapos bukaresti tudományos tanácskozásán vett részt, onnan hazaérkezve Dánieliszt egyenesen a Szekuritátéra vitték. Kihallgatása után a szekusok megállapították, hogy Dánielisz a párt és a román állam ellensége, magyar nacionalista, ezért le kellett mondania a múzeumi vezetőségről meg az irodalmi körben betöltött funkciójáról is. Áthelyezték a Pionírházba, ahol a bélyeggyűjtő kört meg a bábszínházat bízták rá. Néhány év múlva átkerülhetett az Arany János Gimnáziumba. 1977-ben újrakezdődött a szeku érdeklődése. Felajánlották az iskola aligazgatói állását, ha jelentéseket ír, de ő ebbe nem ment bele, így lett belőle újra elemi iskolai tanító, onnan ment nyugdíjbaA Dánielisz által írt 23 kötetből 5 Aranyhoz kapcsolódik, egy a nyelvészethez, a többi helytörténet. Felesége orvos, ketten összefogtak, és megírták a szalontai egészségügy történetét az 1700-as évektől napjainkig. Összegyűjtötte egy kiadványban azokat a helyi születésű hírességeket, akik valóban letettek valamit a magyarság asztalára. Nagyszalontának három Kossuth-díjasa van: dr. Kiss Ferenc anatómus professzor, a párizsi akadémia tagja, post mortem kapta meg a díjat Sinka István költő, és még életében megkapta a híres szobrász, Kiss István is, aki a szoborparkban álló Arany-emlékszobrot is alkotta. Dánielisz Endre kitüntetései: Pro Lingua Hungariae Díj (1992), az EMKE Kun Kocsárd Díja (1977), a Magyar Kultúra Lovagja (2004). /Gergely Gizella: A múlt kutatása: kötelesség. Beszélgetés Dánielisz Endre irodalom- és helytörténésszel. = Krónika (Kolozsvár), jan. 12./2008. augusztus 23.Idén hatodik alkalommal ünnepelt Fehér megye magyarsága a legnéptelenebb vagy teljesen elnéptelenedett szórvány települések templomainak egyikében a megyei RMDSZ szervezésében. Marosszentimre, Magyarigen, Alvinc, Verespatak, Boroskrakkó után a több mint kétszáz, a megye minden szegletéből összesereglett ünneplő augusztus 20-án az abrudbányai református templomban tisztelgett államalapító királyunk emléke előtt. A városka központjának három magyar templomának padjait valamikor megtöltötték a református, unitárius és római katolikus hívek. Ma a három felekezetnek mintegy negyven tagja él az Ompoly menti településen. Szent István napján, a gyönyörűen helyreállított református templom padjai, ahol vasárnaponként mintegy tucatnyi református dicséri az urat, sok évtized után ismét megteltek. Gábor Ferenc helyi református lelkész a társszervező Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület nevében üdvözölte a jelenlévőket. Az egyesületet 2007-ban hozta létre a hatezres kisváros maroknyi magyarsága. Gudor Botond magyarigeni református lelkész ismertette az 1849 májusában több mint ezer legyilkolt abrudbányai és verespataki magyar polgár tragédiájának történelmi hátterét, amelyet a tragikus eseményt megörökítő emléktábla leleplezése követett. Az esemény különös színfoltja volt Legendi Géza zalatnai festőművész kiállítása a helyi református parókia tanácstermében, amelyet Kopenetz Loránd Márton, az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület elnöke által vezetett városnézés követett. A séta során a résztvevők megtekinthették Abrudbánya magyar vonatkozású nevezetességeit, köztük a romos unitárius templomot (amelynek egyik harangja Nagyenyeden dicséri az Urat) és a több mint hétszáz éves római katolikus plébániát. A nagyenyedi küldöttség megkoszorúzta az ompolypreszákai emlékművet, amelyet a 160 évvel ezelőtt meggyilkolt zalatnai polgárok tömegsírja közelében állítottak a millenium évében. /Józsa Miklós: Abrudbánya. Szent Istvánra emlékeztek az Ompoly menti településen. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 23./2010. április 6.Nem múlik Köröstárkány nagypéntekje…Bihar megye – Nagypénteken ismét csak a falu egy része emlékezett meg Köröstárkányban arról a 91 civil áldozatról, kiket 1919. április 19–én gyilkoltak meg az előretörő román félkatonai alakulat tagjai Kellemes tavaszi idő köszöntött Köröstárkányra az idei nagypénteken, de a napfény még megcsillant a közeli Bihari havasok csúcsainak hósapkáján. Közel sem ilyen kellemes az a tragikus falutörténeti nap, amelyre 1990 óta több–kevesebb bátorsággal emlékeznek nyílvánosan a helyiek: a Székely Hadosztály visszavonulása nyomán előretörő román félkatonai alakulat tagjai 91 férfit, nőt és gyereket mészároltak le a falu központjában 1919 nagypéntekén. Az istentiszteleten Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspöke hirdetett igét, egyebek mellett arról szólva, hogy egyre biztonságosabb világot akarunk magunknak, miközben éppen az egyre tökéletesebb biztonsági rendszerektől rettegünk, és nem vesszük észre a valódit, a hit biztonságát. Mintegy biztatásként hozzátette: a kereszthalál a talpraállásra, az újrakezdésre is lehetőséget ad. Sokan hazamentek A prédikációért Szakács Zoltán helyi lelkész mondott köszönetet, majd elhangzott Mécs László Vadócba rózsát oltok című verse. A templomozás után az ünneplő/gyászoló feketébe öltözött hívek közül – akárcsak tavaly – sokan meg sem álltak az istenháza mellett lévő,1999 augusztusában felavatott emlékműnél, hanem tovább siettek, mintegy demonstrálva: a Belényesi medence falvában továbbra is békétlenség van. Az utca gépjárműforgalmát két rendőrnő vigyázta, és intette lassúbb haladásra a szinte hihetetlen számú közlekedőt. Ennek ellenére a motorok zaja többször fölé kerekedett a szónokokénak, kiknek sorába most – egészségi okból – nem volt ott Csapó József egykori szenátor, az emlékmű védnöke. Csűry István megállapította, hogy sajnos „a mi generációnk” még nem az, akiknek életében „rendbe kerülnek a dolgok”. Nem haragudhatunk elődeinkre Gábor Ferenc, az emlékműállítás, és az évenkénti megemlékezés szervezője így fogalmazott: szégyenkezem azok helyett, akik pár lépésről nem jönnek el egy évben egyszer fejet hajtani azok előtt, akik megteremtették Tárkány jólétét. Aktuláis viszálykodásra utalva hozzátette: szorongathatjuk egymás nyakát, de nem haragudhatunk elődeinkre, miközben unokáink jussát elherdáljuk. Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke szerint Tárkány sorsa jól szemlélteti az összmagyarság XX. századi sorsát, ezért nem volt véletlen, hogy a 2004. december 5.–i népszavazás ötödik évfordulóján szervetett, elmúlt decemberi budapesti gyűlésen Gábor Ferenc is beszédet mondhatott. Az elnök összefogásra, és a Tárkány nevű Kárpát medencei települések szövetségében rejlő lehetőségek kihasználására buzdította a helyieket. Pártpolitikától mentesen A megemlékezés idén mentes volt a pártpolitikától, ami abban is megnyilvánult, hogy nem koszorúztak sem az RMDSZ, sem az MPP képviselői, akik egyébként sem voltak jelen. Fejet hajtottak viszont Patrubány Miklós és két budapesti magánember mellett a KREK, a Polgármesteri Hivatal, a helyi, a várasfenesi és a kisnyégerfalvi református egyházközség, a helyi iskola, a Pro Tharkan illetve a Fiatalokért és Oktatásért Egyesület, továbbá a nagyváradi Lórántffy Zsuzsanna liceum képviselői, fiatalok Wass Albert–verseket szavaltak. A koszorúzás utáni egy perces néma emlékezést a harang zúgása kísérte, majd a Himnusz és a Székelyhimnusz éneklése után Szakács Zoltán áldásával ért véget az idei ünnepség. erdon.ma 2010. június 23.A szórványok szórványaJúnius 26-a az abrudbányai magyar közösség napja. Még élnek itt magyarok? – tenné fel a kérdést, aki keveset tud, vagy keveset hallott a szórvány szórványáról, a Nyugati-Érchegységben található, egykor virágzó bányavárosról. Élnek itt még magyarok. Olyanok, akik ragaszkodnak hagyományaikhoz, nyelvükhöz, s akik büszkén vallják magukat magyarnak, akik egyesületet hoztak létre azért, hogy szervezett keretek között tehessenek a beolvadás ellen, a megmaradásért, a továbblépésért. Kétszer jött a veszedelem "1784. esztendőben 9bernek 3dik napján jöve a hír Abrud Bányára, hogy edj Horja nevezetű oláh pap vezérlése alatt igen teméntelen nép pusztittya, öli a nemességet … felmentek Topánfalvára, ottan a Magyarságot el pusztitották, a házokat mind el rontották, vagyonokat elhordták. Másnap Abrudbánya felett a Verespatak felé való hegyet mint a felleg el borította, kiáltván, megöllyük mind edj lábig a magyarokat. A református templomba bémenvén, az orgonát porrá verték, a pap feje felett való koronát el rontották, oda le tett véghetetlen kincset el vitték, aki oda recipialtak volt magokat, sullyok bottal a templom közepén mind főbe verték. Ezen pusztittásban akik megöltettek, harangszó nélkül edj gödörbe lehányattak" – ezt írta Szabó Pál református lelkész az első veszedelmről. A második 1849 májusában volt, amikor két és félezer védtelen magyar esett a borzalmas mészárlások áldozatául. A templomokat felégették, a házakat kifosztották. Ezekre a traumákra ma is emlékeznek. Aztán jött a következő veszedelem, a kommunizmus, amely bár működtette a kenyeret adó bányákat, a nemzetiségeket beolvasztó eszközök minden formáját alkalmazta. Együttműködve van jövőnk Mindezeket túléve, az abrudbányai magyarok, körülbelül nyolcvanan, próbálnak helytállni a hétköznapok sűrűjében. – Úgy jönnek ide a magyarországiak, mint a rezervátumba. Megvallom, nem tetszik ez nekünk. Eléneklik a magyar himnuszt, aztán a székely himnuszt, filmezik az egészet, otthon mutogatják, hogy Abrudbányán találtak még magyarokat. Őszintén mondom, nem erre van szükségünk, hanem arra, hogy segítsenek, tanácsokkal lássanak el, felhívják ránk a figyelmet, hiszen akkor létezünk igazán, ha tudnak rólunk. Azért hoztuk létre az egyesületünket is. Egyet meg kell érteni: nekünk jóban kell lenni a többségi románsággal, nekünk csak velük együttműködve lehet továbblépni. Ezért döntöttünk úgy, hogy megszervezzük az abrudbányai magyar közösség napját, melynek célja a város interkulturális viszonyainak ápolása, hagyományaink kölcsönös tisztelete, a példás együttélés fontossága – mondta Kopenetz Loránd, az egyesület elnöke, a település gyógyszerésze. Felújították a református templomot Az Apafi Mihály fejedelem által 1672-ben adományozott tanulmányi ház után a református templomot is felújítják, amelynek elődjét feltehetően 1625-ben építették. Erre azért kerülhetett sor, mert a templom körül több üzlethelyiség van, s a bérleti díjakból származó összegekből állni tudták a költségeket – mondta Gábor Ferenc református lelkész, aki küküllőszéplaki születésű, s azért választotta az 50 lelkes abrudbányai gyülekezetet, mert felesége enyedi, s így idővel esélye lehet Fehér megyén belül Enyed környékére kerülni. Ottjártunkkor a padlózaton dolgoztak, a falak már frissen meszelve fehéren álltak. A restaurálás szakszerűen folyt, csak természetes anyagot használtak, hogy ne nedvesedjen a fal. A közösségi napnak a templom ad otthont, 11.30 órától itt tartják az istentiszteletet. A város épített örökségéről Kiss Loránd restaurátor és Berindei ortodox lelkész tart előadást. Ugyanitt orgonakoncert lesz, Suteu Ruth előadásában. Fák nőttek ki az unitárius templom omladozó falából Nem messze a reformátustól a katolikus templom áll, ide Lukács Róbert beszolgáló plébános jár misét tartani. Ünnepekkor többen vannak a templomban. – Még a román ortodoxok is betérnek, és pénzt tesznek a Szent Antal-perselybe. Nemrégiben, a meszelés alatt évszázados freskókat fedeztek fel, ezeket restaurálni kellene – mondta Kopenetz Loránd, aki szívesen kalauzolt végig a katolikus templomon is. A katolikus templommal szemben erősen romos állapotban áll még az unitáriusok egykori barokk hajléka. A katolikus templom a XIII. században épült, az unitáriuson 1796-os feljegyzés áll. Tetején karvastagságú fák nőttek ki. Siralmas, ahogy kinyílik az ajtó, a tiszta kék eget látni. A verespataki bányaterv tulajdonosa, az RM Gold Corporation segített abban, hogy a beszakadt mennyezetet, a többkamionnyi gerendát és gazt elhordják, s ők ajánlottak anyagi támogatást a templom helyreállítására. Ha az épületet sikerül megmenteni, itt fog működni a magyar kulturális központ. – Magyar vagyok, nem tudok magyarul, de szeretnék megtanulni – mondta Szőcs Attila, akit nagymamája és ügyvéd édesapja tanított gyerekkorában magyarul. – A feleségem román, a kislányom már egy szót sem beszél magyarul. Szeretném, ha jönne valaki, aki magyarórát tartana nekünk – folytatta. A lelkész, a gyógyszerész gyerekei is román óvodában, iskolában tanulnak, ők is igénylik a magyar nyelvű oktatást. Erre kell majd megoldást találni, ezt szeretnénk kivitelezni minél előbb – mondták az abrudbányaiak. Erre kellene odafigyelniük az érdekképviseletet felvállalóknak. Mezey Sarolta Népújság (Marosvásárhely) 2010. augusztus 17.Tőkés László újabb fellebbezése a Királyhágómelléki Egyházkerülethez2010. július 21-i Nyilatkozatomban tételes formában idéztem a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Választási Szabályzatának az egyes egyházi tisztségekre való jelölést kizáró előírásait, és önkéntes visszalépésre szólítottam fel azokat az – egyházmegyei – jelölteket, akikre a Szabályzat 2. szakaszának idézett megszorításai vonatkoznak. Annak láttán, hogy a személyeskedést kerülő, elvi felvetésemnek nem sok foganatja volt, és kilenc egyházmegyénk területén több olyan lelkészi és világi személy is jelölést nyert és fogadott el, akikre nézve a Szabályzat vonatkozó előírásai világosan kimondják és meghatározzák, hogy „egyházi tisztségre nem jelölhetők”, vagy jelölésük „nem ajánlott”, – 2010. július 3-án újabb, ez alkalommal az előbbinél jóval konkrétabb Nyilatkozatot tettem közzé, melyben az érintett személyek jelöltetésének a megfellebbezését, valamint a választási bizottságok felelős, szabályos és következetes eljárását szorgalmaztam az óvások elbírálása tekintetében. A sajtóból vett tájékoztatás szerint: „Minden óvás elutasítva!” (Bihari Napló, 2010. augusztus 14.) – vagyis a fellebbezések törvényszerű és felelős elbírálására irányuló figyelmeztetés is hatástalan maradt. Az Egyházkerületi Választási Bizottság – rosszul felfogott – erejének, valamint határozatai megfellebbezhetetlenségének tudatában még bár szemszúrásból sem, egyetlen egy benyújtott óvásnak sem adott helyt, és ezáltal minősített, illetve minősíthetetlen esetekben engedett szabad utat az egyes egyházmegyei jelölteknek. Cinikus szabálytalankodásra vall az a kirívó körülmény, hogy az EVB döntéshozatalának még a saját jelöltetését elbíráló részében is részt vett és szavazott Szilágyi Péter EVB-tag, olyannyira, hogy még a jelöltetésének megóvását visszautasító 2/2010. számú EVB-határozatot is saját kézjegyével látta el. A sajnálatos szakszerűtlenséggel és szokványos hivataloskodással határozatokat hozó EVB egész munkájára a következők a jellemzők: Szinte teljességgel figyelmen kívül hagyja a KRE Választási Szabályzatának mértékadó előírásait (lásd VSZ 2. szakaszának 3. és 4. bekezdései). Ügyet sem vet a fellebbezéshez mellékelt bizonyító dokumentumokra, melyeket nem is mellékel az egyes eseteket elbíráló határozatokhoz, illetve amelyeket teljességgel elhallgat. Sem az Országos Átvilágító Bizottság (CNSAS), sem az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság (EÁB) bizonylatait és határozatait nem veszi figyelembe, noha ezt az Egyházkerületi Közgyűlés kötelező módon előírja. Egyetlen jogász, egyházi jogtanácsos segédletét sem veszi igénybe, illetve a jogi szakvéleményezés érvényesítését teljességgel mellőzi. Döntései nem a fellebbezési indokok cáfolatán alapulnak, hanem puszta – szavazattöbbséggel alátámasztott – tekintélyelvű kinyilatkoztatások. Az elmondottaknak megfelelően az EVB: 1. A Mikló Ferenc bihari esperesjelöltnek a román titkosszolgálattal való együttműködését igazoló P 4901/07/15.05.2008, valamint p 4901/07/05.02.2008 számú CNSAS-dokumentumokat teljességgel figyelmen kívül hagyja; másfelől a nevezettre vonatkozó EÁB-határozatot nem igényli (lásd az EVB 2/ és 3/2010. számú határozatát). 2. A Berke Sándor egyházmegyei missziói előadó-jelölt – egykori – kollaboráns voltát tartalmazó P 3457/08/02.12.2008. számú hivatalos CNSAS-iratot hasonlóképpen figyelmen kívül hagyja, azt állítván, hogy „A jelenlegi szabályozások szerint (?!) nincs bizonyíték arra, hogy – nevezett – együttműködött-e a volt titkosrendőrséggel”. Itt úgyszintén hiányzik az EÁB elbírálása (lásd EVB 3/2010. számú határozatát). 3. Úgyszintén felmenti Nagy Sándor nagykárolyi esperesjelöltet, akiről nem csupán a CNSAS DJ/2790/05.10,2009. számú bizonylata (lásd mellékelve: Adeverinţă) ismeri el, hogy mindösszesen 48 (azaz negyvennyolc) informátori jelentés fűződik nevéhez, hanem ráadásul az EÁB és az Egyházkerületi Igazgatótanács is megállapítja róla, hogy „szervezett és titkos formában, aktívan együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, annak ügynöke/ informátora volt” (lásd az EÁB 26/210. határozatát). Mindezek ellenére, az EVB azzal indokolja felmentését, hogy az EÁB „terhelő bizonyítékok hiányában (?!) nem vonja meg választhatósági és választói jogát” (lásd az EVB 6/2010. számú határozatát). 4. Szilágyi Péter egyházmegyei presbiteri főjegyzőjelölt esetében az EVB szintén a saját Anyaszentegyházunk írott – és erkölcsi – törvényeit veszi semmibe, amikor is nevezett 2007-ben történt „minden egyházkerületi – és zsinati – tisztségéről” való „önkényes és elfogadhatatlan” lemondását (lásd az Igazgatótanács 684/2007. és a PH 416/2007. számú iratait) figyelmen kívül hagyva, gyermeteg módon azzal menti őt, hogy „nem a presbiteri tisztségéről mondott le” [sic!] (lásd az EVB 3/2010. számú határozatát). 5. Seres Dénes zilahi jogtanácsosjelölt esetében minden bizonnyal az – RMDSZ-es – politikumé volt a döntő szó. Ezt az embert annakidején éppen az egyházmegyei jogtanácsosi tisztségétől fosztották meg hűtlen szolgálata miatt – attól a tisztségétől, melyre most újrajelölik. Közismert továbbá a feleségével, Seres Magdolnával közösen folytatott, áldatlan – hatalmi – harca a Zilahi Református Wesselényi Kollégium ellenében, és ezzel együtt – világi peres eljárásai Bogdán Zsolt mostani esperessel, valamint Püsök Csaba és Oláh Mihály lelkipásztorokkal szemben. Az EVB szerint – mindezek ellenére – „a vád nem felel meg teljesen a valóságnak, inkább személyi konfliktusok állnak a háttérben” (lásd az EVB 5/2010. számú határozatát). 6. Visky István, Kondor Endre és Fazakas Ferenc bihari lelkipásztorok, valamint Mike Pál érmelléki esperesjelölt esetére nézve a VSZ valóban nem tartalmaz kizáró jellegű rendelkezést – viszont határozott értelemben nem találja ajánlatosnak a CE-s „szektás irányhoz” tartozó lelkészek jelölését. Így hát az ő jelölésük lelkiismereti kérdésnek minősül – és legfeljebb a választók lelkiismerete tiltakozhat az ellen, hogy – belülről bomlasztó – „szektás” elemeket állítsanak felelős egyházi tisztségekbe. Érdekes viszont elgondolkodni azon, hogy az EVB tisztelt tagjainak „lelkiismerete” miért fordul szembe a Választási Szabályzatot elfogadó közgyűlési atyák lelkiismeretével… (lásd az EVB 3. és 4/2010. számú határozatait). Mindent egybevetve, mérlegelve és megfontolva, a következőket állapíthatjuk meg és mondhatjuk ki: A volt nacionál-kommunista rezsim, illetve a Ceauşescu-féle diktatúra hírhedt és félelmetes erőszakszervezete volt a Szekuritáté. A kommunizmus által elkövetett gonosztettek elleni harc magába foglalja a volt román titkosszolgálat elleni küzdelmet. Volt kollaboránsok és ügynökök nem méltók arra, hogy egyházi tisztséget töltsenek be. Akik reájuk adják szavazatukat, azok akaratlanul is cinkosaikká válnak. 1989-ben Temesváron kezdődött el a Ceauşescu-diktatúra bukása. Akik fegyvertelenül szembeszálltak az istentelen parancsuralmi rendszerrel – az ő áldozatuk, Temesvár szelleme kötelez bennünket: királyhágómellékieket! „Tudatában voltak-e a jelöltlistákat állítók, hogy minek vetették meg a melegágyát, amikor pártkatonákat jelöltek a tisztségekre?” – teszi fel a kérdést Pártegyház című írásában Gábor Ferenc köröstárkányi Testvérünk (lásd Reggeli Újság 2010. július 27.). Tudatában vannak-e tettüknek azok a CE-s bűnpártolók, akik Visky Istvánnal az élen „elfogadhatatlannak, értelmetlennek és megbotránkoztatónak” minősítik az egyházi átvilágítást (lásd erdon.ro, 2010. március 9.), és „imádságos szentségükkel” azonképpen igyekeznek legitimálni a volt ügynököket vagy a jelenlegi pártkatonákat, miként – mutatis mutandis – tette ezt az SZDSZ, majd utóbb az elkorcsosult MDF az utódkommunista MSZP-vel?! Nem szabad felednünk: az ateista kommunizmus az Anyaszentegyház létére tört; azon problémáink legtöbbje, melyekkel húsz év óta viaskodunk: közvetve vagy közvetlenül a diktatúra átkos öröksége. Azért: „ne legyen közösségünk a sötétség gyümölcstelen cselekedeteivel”! – int bennünket az Apostol (Ef 5,11). Illesse őszinte elismerés azokat a fellebbezőket, akik a sötétség erői ellenében védik az Egyház becsületét! Az Egyházkerületi Közgyűlés sem mehet el szótlanul a történtek mellett – és egyházkerületi különbizottságot kell megbíznia az EVB működésének és döntéseinek a felülvizsgálatával. Az egyházmegyei választógyűléseken az óriási – lelkiismereti és erkölcsi – felelősség, hogy 2010. augusztus 27-i üléseiken saját szavazataikkal bírálják felül a szakmai és erkölcsi mélypontra süllyedt EVB munkáját és határozatait! Tőkés László. Erdély.ma 2010. október 15.Mócföldi magyarok köztUtunk nem sok jót ígér. Ahogy Rézbánya felől kapaszkodunk fölfelé a Vértop hágó szerpentinjén, egyre sűrűbb, gomolygó ködfelhőbe keveredünk. Mire felérünk a vízválasztó tetejére, mintegy varázsütésre felragyog a nap. A fenyvesek övezte, még behavazatlan lepusi síparadicsom, majd lefelé ereszkedtünkben a Torockói havasokat szegélyező folyó völgye Mócország szerte megállásra csábítana bennünket. Az Aranyos, az Ompoly és a Maros övezte hegytömb szeszélyes domborzata, az akár ezerméternyi szintkülönbségei miatt magasabbnak tűnik, mint a valóságban. De időnkből nem futja félreportyázni az ördögszántások, dolinák és zsombolyok vadregényes világába, hiszen Abrudbányán várnak a református parókián. Ahogy Topánfalvánál délnek kanyarodva közelítjük meg az Aranynégyszög néven emlegetett régiót, a város bejáratánál hatalmas meddőhányó fennsíkja meredezik elibénk az út jobboldalán. A vörös színű plató annyira magas, hogy az oldalán fel s alá mászkáló erőgépek apró bogaraknak tűnnek. Mint később a helybeliektől megtudom, világbanki támogatással egyengetik-szelíditik az évtizedek alatt felhalmozódott iszapos zúzalékhalmot, fóliával „becsomagolják”, termőföldet hordanak rá és füvesítik. Sürgős feladat, mert a bányák „végterméke” minden esőzés alkalmával a patak vizét színesíti akadálytalanul. Az ökologizálás ideiglenes, hiszen a meddőhegy nem annyira meddő, hogy ne volna érdemes majdan kivonni belőle a maradék aranyat… Norok bun. Bármennyire törekszem arra, hogy riporterként inkább ennek a tragikus történelmű tájnak a jelenéről és jövőjéről írjak, lépten-nyomon elkerülhetetlenül előbukkan a múlt is. Bő másfélszáz esztendeje, kilenc évvel a szabadságharc leverése után itt forgolódó „ripoter elődöm”, bizonyos Jókai Mór efféléket jegyzett fel úti naplójába megpillantva Abrudbánya piacát: „Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mindkettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaiké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom… Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, amik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez, most már azt is megszokták, hogy utcán, piacon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük, s egymásnak köszönnek és azt mondják: »Norok bun«, hanem aki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. (…) Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja bámult arcát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült senkire sem ügyelve. (…) Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik, közben emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélytől szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szívekben látó Isten ítél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.” Hogy a Szegény gazdagok megírására készülődő regényíró abrudbányai látogatása előtti időkből is bőven voltak „szomorú évek”, melyeknek sírját hagyták „bezöldülni”, arra nézvést hadd idézzük Szabó Pál református lelkipásztor (1760-1809) emlékiratainak néhány töredékét: „Ezenn follyo 1784dik esztendőben 9bernek 3dik Napján jőve ide az hír Abrud Bányára hogy edj Horja nevezetű Olá Pap vezérlése alatt igen teméntelen Nép a Kőröst pusztittya a Nemességet öli a mely hír más nap meg is erősödik. (…)5ta 9bris egészsz nap a Város körüll nevezetesenn a Tsernittz hegyén az oláhok tsoportoznak, de nem lévén elégséges számmal, az Nap bé nem ütöttenek a Városra; hanem fel mentek Topánfalvára ottan a Magyarságot el pusztították, magokot otthon nem tanálván házokot mind el rontották, vagyonokot elhordották. Más Napra viradolag u. m. 6a 9bris Topánfalvárolis sokat vévén magok mellé Circiter 6000nyi Nép; Abrud Bánya felett a Verespatak felé való hegyet mint a felleg el borittotta és reggeli nyoltzora tájbann, rettentő ordittassal a Városra Abrudbányára bé rohantanak egybe a várost el borittották, eszt kiáltván megöllyük mind edj lábig a magyarokot. Azért 6a 9bris setét egészsz éttzakáig le rajzolhatatlan sirás jajgatás lövöldözés között a Házokot rontották (…) A Sz[ent] hellyek[ne]k sem kedveztenek Abrud Bányán a Ref[ormá]tus templomban bé menvén ottan az Orgonát porrá tették, a Pap feje felett való Koronát a mennyire el érték mind el rontották, oda le tett véghetetlen kincsét el vitték, akik oda recipialtak volt magokot sullyok bottal a templom közepén mind főbe verték, ezenn pusztittásban akik megölettettek a Magyarok[na]k azokhoz nem volt nyúlni szabad, hanem nemellyek harangszo nélkül edj gödörbe be hányattak, nemellyek pedig aVadak[na]k predájava lettek, itten Abrud Bányán három millió kár legalább is lett.” A magyar jövő napszámosai. Nem a legalkalmasabb pillanatban állítunk be a papilakba, hiszen padlófelújítás zajlik – a szó szoros értelmében – a református parókián. Ennek ellenére Gábor Ferenc tiszteletes és a párja, Krisztina asszony szíveslátásban részesítenek. Mi több, a lelkipásztor, és az egyházközség hamarosan előkerülő gondnoka, Kopenetz Loránd gyógyszerész délelőttjük nagy részét reánk áldozzák. Az ifjú pap Küküllőszéplak szülötte, tanulmányai befejeztével 2001-ben került Abrudbányára, rövidesen papnét is kerített maga mellé: Krisztina Nagyenyedről származott ide, matematika tanár, de a gyermekek születése miatt csak egy évig tanított. Ferenc itteni szolgálata alatt ötször keresztelt, két ízben a saját, két ízben a gondnok gyermekeit – ennyire tellett kilenc esztendő alatt a félszáz lelket számláló gyülekezetből. Egyfajta „egészséges verseny” alakult ki a két fiatal házaspár között. Bár a gondnokék egyik gyermeke csecsemő korában meghalt, Lorándék ismét gyermeket várnak. Egyebütt nincs sok reménységük újszülötteket illetően, hiszen csak egyetlen magyar esküvőt tarthattak a városban. 2001-ben mindössze 46 tagja volt az egyháznak, és azóta tizenkétszer temettek, de részint az idehúzódott verespatakiaknak, részint az utólag felfedezett reformátusoknak köszönhetően a népmozgalmi adatok szórványviszonylatban (!) kedvezőeknek bizonyulnak. És van jónéhány külföldön, Spanyolországban, Németországban dolgozó hívük is, akit számon tartanak, hiszen ide fizeti az egyházfenntartói járulékát. A gyülekezetnek több mint egy évig nem volt saját lelkipásztora, a beszolgáló kolléga mellett teológusok pásztorolták a kis közösséget. A templomban már akkor elkezdődtek, és azóta is folynak a felújítási munkálatok, viszont a papilak meglehetősen elhanyagolt állapotban volt. „A portának nem volt kerítése, az udvaron kötésig ért a burján. Amikor idejöttem, szereztem egy kaszát, a nagyapámtól tanultam meg a kaszával bánni, és levágtam a gazt. Nagyobb gond volt, hogy a parókiának csupán két szobáját használhattuk. A falakkal leválasztott tanácsteremben – a kommunista kor örökségeként – a polgármesteri hivatal néhány irodája működött, az épület többi helyisége, ez a szoba is, ahol most beszélgetünk, a Nagyrománia Párt székháza és parlamenti irodája volt. Szerencsénkre hamar megértésre találtunk mind a polgármester, mind a nagyromániás képviselő részéről, pereskedés nélkül, a határidő lejárta előtt kihurcolkodtak a parókiáról, Vadim Tudor portréját is magukkal vitték, csupán a piros-sárga-kék trikolórt hagyták itt, mondván, nekünk is szükségünk lesz a nemzeti lobogóra… Rendbehoztuk a tetőzetet, visszaalakítottuk az eredeti beosztást, bevezettük a központi fűtést. Nemrég nagy fába vágtuk a fejszénket: elkezdtük a templombelső renoválását.” A legutóbbi népösszeíráskor 72 főnyi, a hatezres kisváros 1,2 százalékát kitevő maroknyi magyarság közélete is fellendült, éppen ifjú beszélgető partnereimnek köszönhetően. Egyrészt megalakult a helyi RMDSZ, elnöke: Kopenecz Loránd, másrészt, ami a jövőépítés szempontjából még fontosabb: létrehozták az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesületet, melynek elnöke… Kopenecz Loránd, alelnöke Gábor Ferenc, titkára Gábor Andrea Krisztina, a tiszteletes asszony. A világhálón előzőleg már rábukkantam a kis csapat tartalmas, elegáns, jól megmódolt honlapjára: „Az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület 2007 tavaszán alakult. Kitűzött célunk többek között a magyar kultúra ápolása, helyi és vidékünkön található épített örökségünk megőrzése, kulturális turizmus fellendítése.” S hogy nem afféle provinciális gittegyletről van szó, a bemutatkozó szöveg következő mondatai már a tettek mezejére terelik az érdeklődő tekintetét: „Egyelőre főleg különleges építészeti jegyeket hordozó, számunkra nagyon értékes épületekre terjed ki figyelmünk. Három, tevékenységünk és elképzelésünk kereteibe beilleszkedő épületről van szó: az abrudbányai református egyház tulajdonát képező, Apafy Mihály fejedelem adományából származó egyemeletes ház 1672-ből, aztán a XIX. század második feléből való, a verespataki református egyház hatalmas, szinte kastélynak is beillő egyemeletes parókia épülete, végül pedig az abrudbányai unitárius templom.” Ezek után azon sem csodálkozom, hogy az egyesület fentemlített tervei mellett egyéb, identitásőrző célkitűzéseik is vannak. Az egy százalékot alig meghaladó magyar jelenlét mellett szorgalmazzák a magyar, pontosabban: a többnyelvű táblák, feliratok kitűzését a városban, és a közösség két kézen megszámlálható gyermekei számára az anyanyelv oktatásának valamilyen formában való bevezetését!… Nem jelentünk veszélyt. Az alcímbe foglalt megállapítás a gondok-elnök mondása: „Már annyira kevesen vagyunk Abrudbányán, hogy az elsöprő román többség nem tart veszélyesnek bennünket, bizonyos mértékig megértéssel viszonyulnak hozzánk, sőt, néhány jeles román értelmiségit, a város néhány fontosabb emberét még az egyesületünkbe is befogadtuk. Vannak román barátaink, akik támogatják az ügyeinket, a magyar feliratok kérdése már naprendre került a városi tanácsban, meg is szavazták. A megvalósítása azért késlekedik, mert amikor nemrég az egyik rendezvényünkön vendégül láttuk Magyarország bukaresti nagykövetét, az egyik irányunkba nem igazán toleráns megyei napilap hisztériát keltve hirdette, hogy »a mócok soha nem fogják eltűrni a magyar feliratokat Abrudbányán«. A sajtóbeli kirohanás után némileg megtorpant a megvalósítása, de tovább ütjük a vasat, míg meleg. A mócok kozmopoliták lettek, a szó jó értelmében, a mócok Nyugatra járnak dolgozni, a mócok már nem Félixfürdőre járnak termálfürdőzni, hanem… Hajduszoboszlóra. Éppen ott futottam össze nemrég a polgármesterünkkel. Eddig bokros teendői miatt nem igazán volt alkalmam hosszabban eszmét cserélni vele, de Szoboszlón minden este együtt söröztünk, átbeszéltük a dolgainkat. Még atekintetben is megértést tapasztaltam a részéről, hogy szeretnénk a gyermekeinket anyanyelvi oktatásban részesíteni, sőt elfogadta azt a felvetésemet, mely szerint »nem ártana« lehetőséget teremteni érdeklődő román polgártársaink részére is a magyar nyelv megtanulására, nemcsak avégett, hogy Hajduszoboszlón szót érthessenek a pincérrel vagy a masszőrrel, hanem hogy kellőképpen fogadhassák az évről-évre gyarapodó magyar turistákat. Polgármesterünk tisztában van azzal, hogy az itt áthaladó idegenforgalom fellendülése nyolcvan százalékban a Verespatak-Abrudbánya-Zalatna-Magyarigen-Gyulafehárvár-Nagyenyed felé zarándokoló magyaroknak köszönhető. Városunkban és vonzáskörzetében a bányászat és a színesfémipar haldoklása miatt a munkanélküliség meghaladja a hetven százalékot, tehát a vendéglátóipar fejlesztése létkérdés mifelénk.” Lorándék nem titkolt vágya, hogy a legközelebbi választásokon a várható, legfeljebb 1,2 százaléknyi szavazótáboruk mellett román barátaik, román házastársaik segítségével (szinte minden magyar vegyesházasságban él) bejuttassák egy képviselőjüket a városi tanácsba. „Már eddig is több javaslatunkat elfogadták, több akciónkat támogatták, de hatékonyabban lobbizhatnánk, ha egy emberünk állandóan jelen lenne a testületben. Szórványban nem lehet kisebbségi magyar politikát mellveregetéssel, zászlólengetéssel űzni, csupán okosan, szépen, apró lépésekkel és hosszú távú tervekkel leszünk képesek eredményeket elérni.” A kulturális egyesület bejegyzésénél támadt némi bonyodalom. Amikor 2006-ban kigondolták, hogy a kis közösség érdekképviseletét egy civil szervezet köntösébe öltöztessék, amiatt támadt fennakadás, hogy az illetékes bíró nem igazán értette, mit is akarnak ezek a magyarok, ráadásul tájékozatlan volt az efféle ügyekben. Ekkor lépett közbe az egyesület és a presbitérium egyik oszlopos tagja, Szűcs János nyugalmazott ügyész, aki évtizedekig Topánfalva fűügyésze volt, és nagy tekintélyt szerzett „román körökben” is. Mindenki János bácsija már az egyházi ingatlanok zökkenőmentes visszaszerzésében is jelentős érdemeket szerzett, most pedig személyesen felkereste törvényszéki kollégáját, elmagyarázta neki, hogy a magyarok nonprofit szervezete teljesen legális alapokon nyugszik, törekvéseiben nincsen semmi kifogásolható, alkotmányellenes, rá is szólt az iratcsomót egy esztendeig az íróasztala fiókjába elfektető jogszolgáltatóra, és 2007-ben megtörtént a bejegyzés. Egy dolgozat a bécsi döntés előtti évekről. A tolerancia és a bizalom kérdéskörének taglalása idején, riportom megírása közben bukkantam egy, Abrudbánya helytörténetét szorgalmasan búvároló riportalanyaim számára is érdekes tanulmányra, bizonyos Elena Cojocaru tollából. A történész doktori dolgozata 2010 májusában jelent meg könyv formájában Kolozsváron, Revizionismul maghiar si starea de spirit a populaţiei minoritare maghiare in perioada anilor 1938-1940. Studiu de caz: oraşul Abrud címmel. A magyar revizionizmus kérdését és a magyar kisebbség 1938 és 1940 közötti lelkiállapotát elemző, abrudbányai „esettanulmány” pikantériáját fokozza, hogy a szerző a helybeli rendőrség korabeli titkos jelentéseit és egyéb, szigorúan bizalmas dokumentumait kutatta a kolozsvári Állami Levéltárban. A tudományosság köntösébe öltöztetett doktori értekezés a szerző publicisztikai erényeit is felcsillantó, indulatok koloncait hordozó, nyíltan magyarellenes produktum, mely gyakran tragikomikus ügyszeretettel igyekszik bebizonyítani, hogy a város akkor még harminc százaléknyi, félezer lelkes, száz „elmagyarosított más nemzetiségű kisebbségit”(?) is magába foglaló közössége, pontosabban ennek a közösségnek mintegy félszáz fős aktív magja mennyire nagy veszélyt jelentett a város, a régió, Nagyrománia számára. Mert az abrudbányai magyarok működési engedélye bevonása után is jártak a Magyar Párt klubjaként is működtetett Kaszinóba, ahol „revizionista, soviniszta és románellenes” propagandát fejtettek ki. A rendőrségi jelentések szerint hasonlóan veszélyes, irredenta fészek volt az 1935-ben létrehozott Református Vegyeskórus, melynek nem csak kálvinista, hanem római katolikus és unitárius tagjai is voltak. A kórus „minden magyar ünnepségen, minden jótékonysági rendezvényen fellépett, csak magyar műveket adtak elő, a város kisebbségi lakosságából rögtönzött (?) művészekkel, akik a legjelentősebb propagandatényezőt képezik, akik valamennyien szerepelnek az általunk gyanúsnak tartott és megfigyelt személyek listáján”. A derék abrudbányai rendőröknek ugyancsak megszaporodhatott a dolguk, hiszen „a revizionizmus és a xenofóbia” két másik fészkének bizonyult a 38 tagú Református, illetve a 21 tagú Unitárius Nőszövetség is. Hasonló felforgató tevékenység folyt a református felekezeti iskolában épp úgy, mint a bibliakörben, avagy az istentiszteletek alkalmával. Ráadásul azok a revizionista, irrendenta stb. magyarok megszervezték a magyar rádió közös hallgatását, a rádiótulajdonosok kitették az ablakba a készüléküket, hogy a többiek is hallhassák a budapesti híreket, emiatt a helybeli rendőrparancsnok kénytelen volt elrendelni a magyarok rádióinak lepecsételését. Egyik feltűnő esemény az Arcesy Toma esperes és Gomboasy Ioan (sic!) lelkipásztor vizitációja volt az abrudbányai unitárius parókián. Amikor híre kelt, hogy a Szovjetunió annektálta Besszarábiát, a helybeliek „nevezett Fodor Anton kizárólag magyarok által frekventált kocsmájába gyülekeztek, és az asztalok körül elhelyezkedve hallgatólagosan arra törekedtek, hogy megünnepeljék az országot sújtó szerencsétlenséget.” A történelemtudományok doktora bő teret szentel értekezésében az aranycsempészet kérdésének. Elena Cojocaru búvárlatai szerint a rendőrségnek tudomása volt arról, hogy irredenta stb. magyar bányatulajdonosok a magyarországi kémszolgálatokkal karöltve, főleg 1938-tól kezdődően virágoztatták fel ezt a tevékenységet. A csempészett arany meg sem állt a Magyar Nemzeti Bankig, s a magyar állam – úgymond – románellenes propagandára, Romániában elkövetendő diverziókra és fegyverkezésre fordította az illegálisan beözönlő aranyat. Jó biznisz lehetett a Verespatak-Abrudbánya-Kolozsvár-Szatmár csempészútvonalon kijuttatott nemesfém, hiszen míg a Román Nemzeti Bank 220 ezer lejt fizetett ki egy kilogramm aranyért, odaát, az Erdélyre ácsingózó ellenséges ország ennek több mint háromszorosát fizette érte. A legnagyobb felvásárló a kolozsvári Erstern Khaim Hermann zsidó üzletember volt, aki a horthystáknak szállított arany ellenében, jogi védelmet is biztosított a számukra. Doktornőnk ki is emelt két büntetőperi esetet: „Cârlig şi Sicoe”, illetve „Nicolae Goţoi” vádlottakkal. A tanulmányból nem derül ki, hogy milyen mértékben volt irredenta, revizionista, románellenes a három fentebb emlegetett úriember. Templomnézőben. Aki Topánfalva felől érkezik Abrudbányára, a város emblematikus, régi képeslapokon gyakran szerepelő képe fogadja, a református, a katolikus és az unitárius templom egymás szomszédságában felbukkanó tornyaival. A felhergelt mócoknak kétszer is áldozatául esett három istenháza közül ez első kettő félig-meddig rendben volna, a harmadik, az unitáriusoké a hívek elfogytával csupa rom. Mielőtt megtekintenők a három egyházat, a főtéren, a Jókai által emlegetett piactéren tartunk szemlét. „Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában, most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legális iccével a piacon” – jegyezte fel naplójába a Szegény gazdagok szerzője, majd a téren fungáló aranybeváltó hivatalt is meglátogatva így folytatta: „Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szegletéből az aranyport, amit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros románok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany.” A téren és a belőle nyíló utcákban számos két-háromszáz éves, műemléki minősítést nélkülöző épületet látunk. Valamennyiről hull a vakolat, egyik-másik hosszú udvartérben leszakadt épületszárnyak kínálnak „hálás” fotótémát kollégám számára. Loránd barátunk büszkesége a kilencvenes évek elején visszakapott, 18. századi ősi családi fészek, Abrudbánya legrégibb polgárháza. Kopenetz gyógyszerész úr benne működteti a patikáját, a bejárata fölött szaladó fénybetűk románul, magyarul és németül futtatják a GYÓGYSZERTÁR feliratot. Az épület hangulatával harmonizáló kovácsoltvas kapu közepén a magyar koronás címer díszeleg. Egy ügyes móc, Ghiţa mester – közismertebben: Ghiuri – kalapálta-görbítette hidegen. „Bár néhány polgártársunk háborgott ellene, de megszokták már, akár a patikám magyar feliratát” – magyarázza Loránd, majd betessékel bennünket a félig rendbe hozott épület udvarára. A benti falmezőkre néhány renováláskor előkerült régi kő épületelemet, ajtókeretet, kerékvetőt rögzített, köztük egy farkasfogas Báthori-címerre a legbüszkébb. „Amikor kanalizálás végett felástuk a feltöltődött udvart, kiderült, hogy a jelenlegi talajszint alatt a porta teljes udvarfelületét téglaborítással látták el bányatulajdonos őseim.” Az első református templom építésének időpontja vitatott, egyes dokumentumok 1625-re, mások 1672-re datálják. Az utóbbi adat tűnik hitelesebbnek. Az Apafy Mihály fejedelemsége idején emelt istenháza 1849 májusában vált a móc hadak martalékává, maga a lelkipásztor sok száz hívével együtt vesztette életét. A helybeli reformátusság lassan talált magára az öldöklés-rombolás után. Előbb a papilakot és az iskolát építették újra, majd a leégett, majd földig rombolt templom helyébe kezdtek építeni másikat. Negyven évnek kellett eltelnie, hogy a kálvinisták új istentiszteleti helye felemeltessék. A templom sajátossága, hogy 300 négyzetméter területű üzlethelyiségekkel van körülvéve (ilyesmit a középkorban Nyugat-Európa számos egyháza köré építettek), oly módon, hogy a gótikára emlékeztető támpilléreket egy boltívvel megnyújtották s ezt téglával töltötték ki, aminek külső felén ajtókat és kirakatokat nyitottak. Ezek a fecskefészek-boltocskák ma is működnek, nem kis jövedelmet biztosítva a szegény és kislélekszámú eklézsiának. 1972-ben keríthettek sort a templom általános renoválására. Viszont az akkori lelkész és a presbitérium ízlés tekintetében nem állt a helyzet magaslatán. A templomkülső engem paplanmintára emlékeztető, szobafestést idéző „rollnizását” a mostani lelkipásztor „macskalábnyom”-nak minősíti. Az újabb külső renoválásra nem keríthetnek egyhamar sort, hiszen sok gondjuk támadt a templombelsővel. Ugyanis hat éve egy – mint utólag kiderült – hozzá nem értő mester kezére bízták a felújítást. Leverte a nedves vakolatot, beszurkozta, lekátrányozta a falakat, majd cementvakolatot húzott rá. A régi téglapadlózatra is rakott egy vastag betonréteget. A szakszerűtlen munka következtében a templom néhány éven belül rondább lett, mint azelőtt. A verespataki Gold Corporation (!) két szakembere, Szabó Csongor és Moscu Judit sietett önzetlenül a segítségükre. Alaposan megvizsgálták az épület állapotát, és azt tanácsolták, hogy végig verjék le a rongyos vakolatot, fél évig hagyják száradni, az újravakoláskor messze kerüljék el a cementet, törjék fel újra a padlózat felpúposodó betonrétegét, állítsák vissza az eredeti állapotába: lássák el téglaburkolattal. Nagyon kellett sietni a munkálatokkal, hogy június végéig, a Magyar Közösség Napjáig használhatóvá varázsolják a templomot. Az ünnepi rendezvényt megelőzően két esztendeje, 2008. augusztus 20-án, Szent István napján, emberemlékezet óta először telt meg zsúfolásig a reformátusok temploma. Autóbuszok sorával érkezve gyülekezett egybe Fehér megye magyarsága. A parókián kiállítás nyílt Legendy Géza zalatnai festőművész munkáiból, s Gudor Botond magyarigeni lelkipásztor tartott történelmi előadást – akivel novemberi Etnosz mellékletünkben ismerkedhetnek meg olvasóink. Az ünnepi istentisztelet keretében, melyen mindenki jelen volt, aki számít a városban, egy emléktáblát is avattak a templomban, a következő felirattal: „Az 1849 májusában legyilkolt mintegy ezer abrudbányai és 334 verespataki magyar polgári áldozat emlékére. 2008. augusztus 20-án állították: az Abrudbányai Magyar Kulturális Egyesület és a Fehér megyei RMDSZ.” Hogy ennek a régebben elképzelhetetlen cselekedetnek nem lettek veszedelmes következményei a maroknyi helybeli magyarság számára, azt az a tény is bizonyítja, hogy a Magyar Közösség Napján, 2010 június 26-án ismét megtelt a templom. Magyar ruhába, szász, román népviseletbe öltözött fiatalok fogadták a vendégeket, Ezen az ünnepségen a helybeli notabilitások mellett a kolozsvári magyar konzul, a megye prefektusa, a megyei tanács alelnöke is megjelent. Segítségükre volt Bendea Augustin helybeli megyei tanácsos, a Magyar Kulturális Egyesület tagja, aki a rendezvény hatékony szponzorizálása érdekében elkísérte a lelkészt, a gondnokot a vállalatok, cégek vezetőihez. „Akár felvágottra, akár hűsítőre volt szükségünk segített, elsősorban neki köszönhetően a megyei tanácstól is kapunk támogatást a templom további renoválásához. Így kell a szórványban dolgozni, együtt kell működni a románsággal, annál is inkább, mert a pénzforrások náluk vannak” – bizonygatják beszélgetőpartnereink. Az egyetlen műemlék. Mire a katolikus templomhoz érünk, társaságunk a nagyérdemű főügyésszel, Szűcs Jánossal, fiával, az RMDSZ-alelnök Attilával és Szilágyi László tornatanárral gyarapodik. Vannak még „hiányosságok”: az épület műemlék voltát egy háromnyelvű, román, angol, francia szöveg jelzi, pedig bőven volna hely magyar mondatok számára is. A város német bányásztelepesei már a tatárjárás előtt privilégiumot kaptak IV. Bélától. Ekkor már Szent Miklós tiszteletére emelt román stílusú templomuk volt, amelyet a tatárjárás után gótikus stílusban újítottak fel. A katolikus hívek 1569-től unitáriusok lettek, így a templom is az unitárius felekezet kezébe jutott. Az újraéledő katolikus egyházközség csak Mária Terézia idejében, 1775-ben szerezte vissza az épületet. A templom legrégebbi részét a 12. századi hajó- és szentélyfalak képezik. A nyugati hajófalon befalazott körablak látható, amely még az eredeti, torony nélküli Szent Miklós templom emléke. A 14-15. századi átépítés és bővítés során épült a torony a földszinten faragott kőkeretekkel, és csúcsíves bejárattal. Amikor 1775-ben újra katolikussá lett, barokk átalakítással újraboltozták a templomot. 1849-ben a mócok felgyújtották a templomot és a plébániát. A harminc éve Abrudbányán szolgáló esperes-plébános, Kovács József is az öldöklés áldozatul esett. A gyújtogatók leszármazottai előszeretettel látogatják a Szent Miklós védelmére bízott egyházat. Imáikkal, gyertyáikkal nem a védőszent elébe, hanem Szent Antal szobrához járulnak, számos imameghallgatásért mondottak köszönetet a szegények védelmezőjének… Sajnos, a templom legújabb kori felújítását ugyanaz a mester végezte, mint a református templomét. Minden műmelékvédelmi engedély és szakvéleményezés nélkül dolgozott, s emiatt a város legrégibb, közel nyolc évszázadot átvészelt épületét nagy veszély fenyegeti. Nemrég egy művészettörténész falkutatásokat végzett, több helyütt 13. századi freskó nyomaira bukkant – egy arc tisztán kivehetően fordul a 21. századi látogatóra. Riadtnak tűnő tekintete mintha segítségért esedezne: mentsetek meg bennünket… A plébániaudvarra lépve gyönyörködünk a reneszánsz kori oldalsó bélletes kapuban. Körülötte gondos kezek a falfelületre mentették Alburnus Maiornak, a római kori városnak a nyomait, feliratos köveket, oroszlánokat, egy házaspár jellegzetes sírkövét. Maga a plébánia a főtér más, pusztulásra ítélt épületéhez hasonlóan védelemért kiált. Szent Miklós abrudbányai, az immár alig húsz hívővel bíró egyházközségének nincs saját, itt élő lelkésze, besorolása: „oldallagosan ellátott plébánia”… Teteje a csillagos ég. Az unitárius templomot kevésbé rongálták meg 1849 májusában, a tornyát se döntötték le, így 1864-ben már helyreállíthatták. Amikor ez megtörtént, istentisztelet tartására a reformátusoknak is készséggel felajánlották. A reformáció első évszázadában az „egy az Istent” vallók bizonyultak a legerősebbeknek, 1569-ben szerezték meg a katolikusok templomát. Első papjuk Karádi Pál volt, aki nyomdát működtetett a városban. Az abrádubányai műhely első és egyetlen terméke Karádi műve, a Komédia Balassi Menyhárt árultatásáról című dráma, melyben egyaránt támadja a katolikus és a református dogmákat is. Karádi Pálnak az unitárius fejedelem, János Zsigmond halála után el kellett hagynia a várost. Előbb Bethlen Gergely temesvári főkapitány udvari papja, később az unitárius egyház püspöke lett. Az unitáriusok 1786-ban építettek új templomot. A barokk épület sorsa azonban többször megpecsételődött. 1849 májusában a mócok tettek kárt benne, ekkor vesztette életét Füzi Ferenc, Abrudbánya unitárius lelkésze. Az egyház anyakönyve 182 legyilkolt unitáriust sorol fel név szerint, de ez a szám valószínűleg nagyobb volt. 1927. július 8.-án tűzvész pusztította. Akkor még felújították, de a 20. század második felében elfogytak a hívei. Állaga rohamosan romlani kezdett, s így többszöri felszólítás után tulajdonosa 1986-ban lemondott róla a helyi tanács javára. Az épületet hosszú ideig só-, illetve bútorraktárként használták, nem csoda, hogy tetőszerkezete erősen megrongálódott. Megalakulása után a Magyar Kulturális Egyesület első akciója az unitárius templom maradványainak a megmentése volt. „A városi tanács eldöntötte, hogy lebontatja a tető nélkül maradt műemléket – idézi Kopenecz elnök a történteket. – Szerencsére, most élő ortodox polgártársaink nagyon babonásak, még a börtönbeli rabok se mertek kezet emelni a templomra. Amikor neszét vettük, hogy egy cigány vállalkozó hajlandó jó pénzért lerombolni, rohantunk a polgármesterhez. Bizonyára nem szeretett volna templomrombolóként bekerülni a város történelmébe, ezért a tanács megszavazta, hogy 15 évre ingyen átadják a használati jogot az egyesületünknek, azzal a feltétellel, hogy felújítjuk. Kitakarítottuk a romokat. A polgármester is adott embereket, fő támogatónk a Gold Corporation volt, munkásokat, gépeket és főleg szakembereket adott. Óvatosan bántunk a törmelékkel, hiszen római köveket is találtunk köztük. Úgy takarítottuk ki, hogy ne kövessünk el olyan visszafordíthatatlan hibákat, amiket később megbánnánk. Elkészült a látványterv is, jártunk az unitárius püspöknél, javasoltuk, hogy Amerikában, Magyarországon és főleg Erdélyben indítsunk gyűjtést is.” Bár barátaink sokat meséltek a templomról, annak látványa felkészületlenül ér bennünket. Döbbenetes látni, hogy a falak fölött az ég kéklik, s a belül leszakadt tornyot támasztó oldalsó bolthajtásokon – akár a kambodzsai Angkorban – bokrok és kisebb fák zöldellnek… Közösségi Ház, Magyar Kávézó. Az egyesület merész tervei közé tartozik az Apafy Ház, a hajdani iskola megmentése. Jellegzetes „abrudbányai látvány”: külső-alsó szintjét még valami üzlethelyiségnek használják, belül már leszakadóban az emeleti rész, életveszélyes volna felkapaszkodni a lépcsőkön. Többször pályáztak sikertelenül az épület érdekében, a minap itt járt RMDSZ-es miniszterek, Borbély László és Kelemen Hunor is csupán azzal biztatták őket, hogy… vetessék fel a veszélyeztetett műemlékek listájára. Az épület jelentőségét, históriáját egy korabeli tábla őrzi: „Ezer hat szaz hetvenkettoben ezen hely / Apafi Mihalytol lett Tanulo Myhely / Ezerhetszaz negyvenhatba ujittatott /Meg segeszen fabol talpra allittatott / Kobol rakattattaM ILLy renDel Sokara / Hogy tartsak es Legyek az Ekkle hasznara.” Nos, valóban az egyesület és az eklézsia „hasznára” szeretnék megmenteni és használhatóvá varázsolni Közösségi Házként a maroknyi magyarság számára. Addig is, amíg ez a vágyálmuk teljesül, van egy kedvenc tanyájuk: a Magyar Kávézó. Azért hívják így, mert… valóban ki van írva magyarul is a cégtáblájára, hogy „kávézó”. A tulajdonos román, a felesége magyar. A kirakatban szép kis gyűjteményük van százéves, magyar feliratos, abrudbányai sörösüvegekből. A falakat Trianon előtt készült, felnagyított, magyar és román feliratú képes levelezőlapok díszítik. Az egyesület lelkes helytörténészei gyűjtötték a 19-20. század fordulójának pezsgő életét illusztráló lapokat. Mint ahogy egy hajdani orvos padlásán város- és fotótörténeti értékű üveglemezre alkalmazott felvételeket is találtak, számos, román polgártársaik kulturális emlékével, a bányaváros Kiegyezés utáni életével kapcsolatos dokumentummal együtt. Lesz majd mit kiállítani az Apafy-házban! Mialatt újabb helybeli magyarok csatlakoznak kávéházi asztalunkhoz, Loránd elmeséli, hogy képviselői helyért indult a legutóbbi választásokon az RMDSZ színeiben. Nem jutott be a parlamentbe, de háromszász magyar voks mellett ugyanannyi „móc” szavazatot is begyűjtött a népszerű gyógyszerész. Elárulja, legközelebb a szenátust célozná meg. „Végig román iskolába jártam, anyanyelvemet újra, jobbára székely évfolyamtársaimtól tanultam meg, ezért néha góbéságokat keverek a beszédembe. Ha bejutnék, azt hiszem minden RMDSZ-es kollégámnál szabatosabban tudnék román nyelven szónokolni, vitatkozni mindannyiunk érdekében…” Szilágyi Aladár, Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2011. január 19.Mennyit ér a magyar…Ezt is megértük, kedves sorstársaim! Ki hitte volna ezelőtt akár pár évvel is, hogy eljön az idő, amikor kiderül, milyen fontosak, jobban mondva mennyire kelendők vagyunk! Azt se tudjuk, kihez forduljunk, annyian szeretnének magukhoz ölelni bennünket, annyian akarnak segíteni. Nincs bűz, nincs izzadságszag, nem baj, ha eddig fityiszt mutattál, vagy arcukba prüszköltél. Egyesek szíves örömest élnek az alkalommal, mások gyanakvón kivárnak, figyelnek: vajon mi lesz a vége ennek a nagy jóindulatnak, jóakaratnak? Nem az egyszerűsített magyar állampolgárságra gondolok elsősorban, hanem annak hozadékára. Előjelek, úgymond előjáték már volt: a Magyarok Világszövetsége már számtalanszor követelte a kettős vagy külhoni állampolgárságot. Lett belőle „státustörvény”. A 2004. december 5-ei népszavazás aztán kierőszakolta azt, amit sokan nem támogattak, csak tessék-lássék módon. Az UDMR (az RMDSZ románul – szerk. megj.) szövetségesei, az akkori anyaországi kormánypártok meg egyenesen ellenezték. Magyarellenességük tény! Ennyit az igazság kedvéért. Most aztán nagy a tülekedés, ki hogyan segítsen, hogyan könnyítse meg az eleddig románnak vagy egyszerű szavazónak degradált magyar ember dolgát – állampolgárság ügyben. Magyarországi politikusok nyájasan mosolyogva „jószívűsködnek”. Az erdélyi politika haszonlesői pedig nem kímélnek se pénzt, se időt, csakhogy megmutassák, mennyit jelent nekik a magyarság. Hát annyit, amennyiért adják-veszik az embereket. Tiszta matematika: ennyi pénz = ennyi potenciális szavazó! Ami most történik, elő- és közjátéka a közeljövő történéseinek. Mondják, a politika világa kezd „egysíkúsodni”, kiismerhetővé válni. A könnyebb átláthatóság, irányítás kedvéért elég egy erős párt, a többi megsemmisítendő, beolvasztandó. Értendő ez a nemzeti és úgynevezett radikális pártokra, szervezetekre; a komcsik, a libsik maradhatnak. Majdnem elfelejtettem: az UDMR is – ő is hasznos eszköz! Nehogy már nemzeti érdekek és értékek kerüljenek előtérbe! A mindenkori bukaresti kormánypárt majd megmondja, mikor, mennyit és mit lehet, mennyit enged meg a „nagy testvér”. Nem lesz többé kuruckodás, magyarkodás. Nincs többé Trianon, meg Benes-dekrétumok emlegetése. Az asszimilációról sem beszélünk többet, csak amennyit megengednek. Hallgatni fog mindenki, mert különben nem lesz segítség a párttól. Nem lesz EU-s pénz, meg hitel a Valutaalaptól. Csak egy a baj. Ki vállalja majd, hogy ha lehetetlenné is teszik, ha össze is szidják, ha le is köpik, akkor is kimondja az igazságot, a jogos követelést? Lesznek-e nemzetileg elkötelezettek? Önjelölt segítők persze mindig akadnak, amíg pénz van – nyugodt lehet mindenki, hogy nem ingyen csinálják. Matematikából erősek, szinte verhetetlenek. A számítások rendbe rakva már a zsebben vannak, még egy kis pofa kell hozzá, és jöhet a következő igénylő, akarom mondani szavazó. Mert a testvérharc arcátlan hőseinek joguk van informálni, de még többször dezinformálni! A háborút kerülő alamizsnahősök és álvezérek ingyen osztják a jóakaratot. Tessék mosolyogni! Fotó is készül – az is ingyen –, meg az írás is, hogy magyar lehess. Látod, neked ennyi az ára! Nem kerül semmibe. Hogy valakik drágán megfizettek érte, az már nem ide tartozik. Hogy forog a gyomor? Hogy valami bűzlik? Biztos, hogy nem a pénz, mert annak nincs szaga. Amúgy kit érdekel, hisz olyan jópofák vagyunk, hogy öröm egymásra nézni… Gábor Ferenc Köröstárkány. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2011. január 29.Gyilkosok közt cinkos, aki hallgat – tartja a régi közmondás.Napokig figyeltem, olvastam a helyi meg az országos sajtót, ám hiába! Az erdélyi „érdekvédelmisek” közül nem akadt egy árva ember, aki elhatárolódott volna a Szabó Ödön szájából elhangzott förmedvény miatt, miszerint azok az emberek, akik az EMNT képviseletében a demokráciaközpontokban közhasznú munkát végeznek – gyilkosok. „Ki ad fegyvert a gyilkos kezébe? – tette fel a kérdést az illető úriember. Szánalmas kijelentés, és még szánalmasabb és sajnálatosabb, hogy a mélyen hallgató közönség tagjai közül senki sem merte rendreutasítani, vagy legalább visszavonatni az elhangzott szörnyűséget. Ha nem vették sértésnek az ott lévők, akkor azt jelenti, hogy cinkosai a Szabó Ödön-féléknek, akit – és akiket – senki sem nevezett még soha gyilkosnak. Pedig ahova betették a lábukat, ott kő kövön nem maradt. Ha már így alakult, terítsük ki a kártyákat: nem gyilkoltak! Szisztematikusan, előre kitervelten vertek széjjel helyi érdekvédelmi szervezeteket, mocskoltak be tisztességes embereket, rúgtak, utáltattak ki az érdekvédelemből olyan személyeket, akikhez soha nem értek fel sem emberileg, sem erkölcsileg. Hazudtak, csaltak, csak azért, hogy megkaparintsák hatalmat. Hogy milyen árat fizettünk érte, mint magyar emberek, mint közösség, nem számított! Eladdig, hogy a helyi, megyei és országos érdekvédelmet politikai és gazdasági maffiává süllyesztették. Szekus- és maffiamódszerekkel irtották, ölték ki a nemzeti és közösségi tartást a magyarságból! Elvakult ámokfutásuk eredményét bizonyítja a fent említett eset. Idáig jutottunk! Nem szeretném azokat sértegetni, akik csak hallgatói voltak az elvakult, gyűlöletkeltő kijelentésnek, de azt kell mondanom, akik jelen voltak, saját magukat sértették, szégyenítették meg azzal, hogy hallgattak. Mit lehet itt még mondani? Ez van, ez az érdekvédelem és képviselői! Tudjuk, hogy a legutóbbi egyházmegyei választásokon ugyanezek az „érdekvédelmisek” hasonszőrű társaikat ahova csak tudták, beépítették. Ténykedésüket még és már érezni lehet! Példának okáért Érsemjén, Tárkány. „Isten és a kereszténység szolgálatában” – tovább éltetik maffiahálózatukat. Informálnak, dezinformálnak, gondosan építik az új hitet. Pénzsóvár tekintetüket az égre függesztve az egyház alapjaira rakják romboló, bomlasztó sejtjeiket. Elapadt a komcsi, libi pénz? Semmi baj, majd fizet az egyház! Csak nehogy az érdekvédelem sorsára jusson! Ám akkor már késő lesz pilátusi módon kezet mosni! Igaz, akinek nem tetszik, el is mehet! Lehet belőle muzulmán, vagy ortodox! Ha nem akarsz kis, szabó, lakatos lenni, románbérenc vagy! Mert ma aki markó(l), csak az magyar. Kik maradnak – az igazak és a jók? Az alávalók unják meg a sok mocskolódást, a képmutató, alakoskodó kétszínűséget? Nem hinném! Ki ad fegyvert a gyilkos kezébe? – kérdezi Szabó Ödön. A gyilkosok közöttünk járnak – mondom én. Gábor Ferenc Köröstárkány Szerk. megj. A Postafiók rovat az olvasóé, itt jobbára szerkesztői beavatkozás nélkül jelennek meg anyagok, legföljebb grammatikai és ortográfiai ellenőrzést végzünk. Nem tompítjuk levélíróink kifejezéseinek élét akkor sem, ha nem látjuk helyesnek sem az odamondogatás vehemenciáját, sem a szentenciaszerű kinyilatkoztatást, sem a láthatatlan bilincsek hangos-haragos zörgetését. Ezért a fenti írás kapcsán is csak annyit jegyzünk meg: a „gyilkosok közt cinkos, aki hallgat” mint „régi közmondás” egyszerűen nem létezik, hiszen ez nagy poétánk, Babits Mihály szállóigévé vált költői leleménye. A Jónás könyvének harmadik részében kiáltozik ekképpen a próféta az Úrhoz: „Halld, Hatalmas! / Hires Bosszuálló, szavamra hallgass! // Elküldtél engem, férgekhez a férget, / kik ellenedre s fricskád nélkül éltek. / Én inkább ültem volna itt a pusztán, / sorvadva, mint ma, gyökéren és sáskán / De böjt s jámborság néked mint a pélva, / mert vétkesek közt cinkos aki néma. / Atyjafiáért számot ad a testvér: / nincs mód nem menni ahova te küldtél. / Csakhogy a gonosz fittyet hány a jóra. / Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója! / Szolgádat pellengérre állították, / mert gyönge fegyver szózat és igazság. / Nincs is itt haszna szépszónak s imának, / csak harcnak és a hatalom nyilának. / Én Jónás, ki csak a Békét szerettem, / harc és pusztulás prófétája lettem. / Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le őket! / Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket, / mert nem lesz addig igazság, se béke, / mig gőgös Ninive lángja nem csap az égre.” Reggeli Újság (Nagyvárad) 2011. augusztus 2.Politikusok „érdekvédelme”Többen és többször is mondták már, hogy a románoknak mindig jobb politikusaik voltak, mint nekünk, magyaroknak. Van benne igazság, mert azért a történelmi helyzeteket sokszor politikusok alakítják ki. Sajnos én is meggyőződtem, hogy a román politikusok jobban végzik a dolgukat, mint a mieink. Írt már róla a Reggeli Újság is, hogy a Belényest elkerülő utat, ami a egyben Nagyvárad–Déva gyorsforgalmi autóút is lesz, rányomják Tárkányra. Nem mondom, hogy ráerőszakolják, mert a helyi tanács RMDSZ-es tanácsosai is jóváhagyták. A bennünket „képviselők” rábólintottak, mi több, kiálltak mellette, mert mint mondták: lesz majd „invesztíció”. Hogy a poron, füstön, zajon kívül mit fektetnek még belénk, az csak talány, de tény az, hogy jóváhagyták. A Pro Tharkan civil egyesület tiltakozott helyben, kérve a tanácsi határozat visszavonását, a megyei szakmai és politikai intézményeknél, a bukaresti minisztériumoknál – környezetvédelem, szállításügy. Még a pénzügyminisztériumhoz is küldtünk beadvány, hogy ne finanszírozzanak egy olyan változatot, mely sokkal drágább, mint más, Tárkányt nem érintő. Mindhiába, mindenhonnan elutasító választ kaptunk. Még olyan kifogásoló, hazugságot sem nélkülöző választ is kaptunk, amit magyar nevű állami alkalmazott írt alá. Gondolom, az RMDSZ ültette irodai székébe, hogy a magyarság érdekeit képviselje… Nem maradt más hátra, csak az EU-hoz, Brüsszelhez való folyamodás. Hogy az „érdekvédelmi” szervezetünk emberei a fent leírt módon viselkedtek, megkerestük Tőkés László EP-alelnök parlamenti irodáját, hogy segítsen a dokumentumok célba juttatásában, illetve ellenkezésünk képviseletében. Már több hónapja várjuk onnan a választ, de semmilyen érdemleges választ nem kaptunk a nagyváradi EP-irodától. Közben román politikusok, polgármesterek elutaztak Brüsszelbe, hogy európai pénzeket kérjenek az elkerülő utak építésére, közöttük a már említett Tárkányt érintőre is. Habár a román politikai pártok között sincs egyetértés, ami az elkerülő utak irányát, helyét illeti, ők azért elutaztak Brüsszelbe, mi több, olyan változatra kértek pénzt, ami jóval drágább, mint másik kettő. A cél csak egy: Tárkányra vinni rá a teherforgalmat. Hát ennyi a különbség ma román és magyar politikusok között. Lehet, nem is a politikusainkkal van a baj? Inkább a tiltakozást megfogalmazókkal vagy a közösséggel? Nincs elég potenciális szavazó, mitugrász talpnyaló, potya után sündörgő? Vagy nem éri meg egymás köreit zavarni egy magyar kisközösség miatt? Gábor Ferenc Köröstárkány. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2012. január 27.Balekok„Úgy néz ki, kedves sorstársaim, hogy a tüntetések, a forrongás, a tiltakozás korát éljük. Ki ezt, ki azt akarja a világ tudomására hozni. Van, aki munkahelyét, kenyerét, keményen ledolgozott éveit félti, gyerekei jövőjét, vagy éppenséggel elege van abból, amit az úgynevezett demokráciától kapott. Magyarországi testvéreink pedig a pénzvilág zsarolását és mind hazai, mind külföldi csatlósaik, kiszolgálóik arroganciáját unták meg. Szűkebb hazánkban, Erdélyben – a magyarországi szimpátiatüntetéstől eltekintve – mintha mély álomba, révületbe, téli merevségbe zuhant volna a magyarság. Úgy néz ki, a mieink némasági fogadalmat tettek, feltétlen hűséget fogadtak pártunk-kormányunk és vezetői felé. Pedig lenne mit szóvá tenni, nem is kevés, hiszen amiért most az emberek utcára mennek, abban a „magyar” pártvezetőknek is oroszlánrészük van, hiszen nem egy kormányban vettek részt. De hagyjuk a közelmúltat. A mostani kormányban két olyan tárcát is elvállaltak melyekről előre lehetett tudni, hogy zsákutcák; az egészségügy és a természetvédelem. Nem számított, hogy szinte lehetetlen, illetve társadalomellenes intézkedések tömkelegét kell meghozni. Vállalták, pedig tudták mivel jár…” Gábor Ferenc Reggeli Újság (Nagyvárad) 2012. február 22.Háború – Olvasói levélNos, kedves sorstársaim, aki eddig nem tudta, nem érzékelte, az elmúlt napokban megbizonyosodhatott, hogy Magyarország és a magyarok ellen totális háború folyik. Nem most kezdődött, már évtizedek óta dúl váltakozó hevességgel, mind nagyobb károkat okozva. A minden eszközt bevető, határon túl és azon belül működő ellenség nem ismeri be aljas szándékait, mi több, a nemzettől kapott fegyverrel és magyar nyelven ontja hazugságait, szitkait, mocskait arra a nemzetre, melynek nyelvén nevelést, oktatást kapott. Hogy csak eszköz, álca e semmirekellők számára a felvett nyelv és kultúra, azt minduntalan bizonyítják. Már 1918-ban kezdődött gróf Tisza István és több ezer magyar földbirtokos, vállalkozó, polgár meggyilkolásával. A nemzetáruló Károlyi Mihály és kommunista, magyargyűlölő segédei (Kun Béla, Samuely Tibor, Landler Jenő) mutattak példát a későbbi Rákosinak, Kádárnak. Az ő emlőiken nevelkedtek a maiak: Göncz Kinga, Kovács László, Eörsi Mátyás, Kertész Imre és Ákos, Charles Gati (Gáti?). Kevés lenne a lap, ha mindet fel kellene sorolni. Nem is olyan rég még a határon túli magyaroktól féltették Magyarországot, most meg maguktól a magyaroktól. Mert a magyarok antiszemiták, cigánygyűlölők, nácik! A zsidóság és a cigányság fél, retteg Magyarországon, még díjazott film is készült a „cigánygyilkosságokról”, Fliegauf Bence (nemrég még Benedek) kitett magáért és vállalt sorstársaiért. Nem félnek a magyar nyelvet használni a magyarok ellen, mi több, ellenségeik bőrében tetszelegve törnek annak létére. Mert ugyebár ők is magyarok – mondják! Persze az öreg, egyedülálló magyarok brutális gyilkosairól nem készül még egy valamirevaló és valós, igaz újságcikk sem. Sem az anyanyelvük, nemzetiségük miatt brutálisan megvert magyaroknak nem akadnak sorstársaik, akik bemutatnák őket nyugaton. Ki ne merjük ejteni azt, hogy a magyarok gyilkosai cigányok voltak! Ki ne mondjuk, hogy a magyar nemzetet sértegető írók, politikusok, megmondóemberek többsége zsidó származású! Kitől, kinek kell itt félni? Hát nem a rablógyilkos cigány járatja le nemzettársait, hoz szégyent rájuk? Nem a magyar nemzet szellemi és anyagi létére törő zsidó származású gátlástalan spekulánsok, uzsorások, fehérgalléros bűnözők mérgezik meg a becsületes, tisztességes magyar és zsidó emberek közötti kapcsolatokat? A baj az, hogy ezek azonosítják magukat a cigánysággal és a zsidósággal. Félnek! A magyaroktól! A hazugságtól, a becstelenségtől, a mások értékeinek az elorzásától nem félnek. Tévedés ne essék, azokról írok, akik rabolnak, gyilkolnak, csalnak, élősködnek és bűneiket takarandó a magyarokat mocskolják lépten, nyomon – nem győzöm hangsúlyozni – MAGYAR NYELVEN! Tiltakozom az ellen, hogy a magyar cigányságot és magyar zsidóságot velük azonosítsa valaki! Mert rablógyilkosnak azt nevezik, aki rabolt és ölt, nemzetárulónak pedig azt, aki saját nemzetét árulja, szolgálja ki idegeneknek, idegen érdekeknek! Az már más lapra tartozik, de ugyancsak témába vágó, hogy a mai nemzetinek nevezett kormány uralkodása és úrhatnámsága alatt nagy gondot fordított arra, hogy a nemzet amúgy is rokkant testét még jobban megcsonkítsa. A Magyarok Világszövetsége most jól jött volna kivédeni a külföldről jövő támadásokat, latba vetve külföldi kapcsolatrendszerét. Belföldön jól jönne a leszélsőségezett nemzeti radikális oldal segítsége, mert mint kiderült, nem is olyan nyerő az a kétharmad. Annál is inkább megszívlelendő dolgok ezek a jövőre nézve, mert ismerve (volt rá idő bőven) ellenségeinket, tudhatjuk, hogy gyilkos szorításuk egy percre sem lanyhul, sőt! A háborúnak – amit nekünk az ő meglátásuk szerint már rég el kellett volna veszítenünk – még messze nincs vége! Támogatást csak a mieinktől várhatunk, lett légyen cigány, zsidó magyar, radikális, nemzetféltő vagy csak egyszerűen Magyarországot és a magyar társadalom értékeit tisztelő, szerető ember. Gábor Ferenc, Köröstárkány Reggeli Újság Erdely.ma 2012. március 11.Gyarapodik Kossuth regimentjeÚjabb hagyományőrző huszárcsapat tette le az esküt a hétvégén Havadon, ahol Kossuth szobra előtt emlékezett a tömeg az 1848-49-es szabadságharcra. Tavaszi napsütés és hósipkás dombok fogadták szombaton a Havadra érkezőket. No meg a faluvégen strázsáló lovas huszárok. Közel ezer fős tömeg gyűlt össze a település központjában, Kossuth Lajos két éve állított szobránál: fúvószenekar kíséretében érkeztek a huszárok, autókkal a szomszédos rigmányi fiatalok, de nemzeti és székely zászlókkal sereglett a nép a Nyárád, a Kisküküllő mentéről és a megyeközpontból is. Szombaton nemcsak az 1848-49-es szabadságharcra emlékeztek Havadon, hanem a nemrégiben alakult helyi lovas huszárcsapat is letette az eskűt. „Forradalmaink, nemzeti megmozdulásaink mindig megmutatták a világnak, hogy a magyar nem született szolganép, hanem szabadságra, függetlenségre, önállónemzeti létre hivatott történelmi közösség” – hangzott el a megnyitón, ahogyan az is, hogy az értékek változása, a nemzet fogyatkozása közepette „megemlékező ünnepségünk figyelmeztetés kell legyen”. Felesküdtek az új huszárok Kossuth szobránál Veress Gergely polgármester elmondta: ma is harcolnunk kell a szabadságunkért, magyarságunkért, identitásunkért, gyerekeink oktatási lehetőségeiért. De Kossuth regimentje nem fogyatkozik itt, és minden magyar szívnek együtt kell dobbannia. Ugyanis itt megalakult a 15. Mátyás huszárezred 5. századának helyi hagyományőrző csapata, amely ekkor tette le fogadalmát. „Remélem, úgy fogtok majd helytállni, viselkedni, hogy nemcsak a községnek hoztok jó hírt, hanem az egész nemzetünknek” – mondta a polgármester. Az ünnepélyes pillanaton jelen voltak a torboszlói székely kopjás lófők, a 9. huszárezred marosvásárhelyi, valamint a a 15. Mtáyás huszárezred szovátai és marossárpataki csoportjai. A helyiek vezetője, Csípán Csaba hadnagy Miholcsa József őrnagy előtt tette le fogadalmát, majd feleskette társait is. „Dicső őseink iránti tisztelettel, és utódainkért érzett felelősségtől vezérelve fogadom, hogy napjaimat a Szent Korona isteni törvényeihez igazítom, családom és környezetem felemelkedésén munkálkodom, segítek megőrizni múltunk hagyatékából mindent, ami megtart és előre mutat. Elöljáróim jó példáját és cselekvéseit követem legjobb tudásom szerint. Hűséges leszek csapataimhoz, nem hozok szégyent bajtársaimra, mert tudom, hogy velük, valamint emberi tartásommal, fegyelemmel példát mutatva nemzetünk önbecsülését, jövőbe vetett hitét és feltámadását szolgálom úgy Székelyföldön, mint az egész Kárpát-medencében. Isten engem úgy segéljen!” Miután a 11 helyi huszár felesküdött, felavatták a csapat zászlaját, amelybe szeget vertek a polgármester mellett a politikusok is: Lokodi Edit Emőke, Kerekes Károly, Szabó Árpád, továbbá Miholcsa József huszár főparancsnok, Jakab Viktor lelkész és a magyarországi Hévizgyörk polgármestere, Tóth Tibor is. A szegek jelképezik a vezető személyek vagy méltóságok jegyeit arról a felhatalmazásról, miszerint a csapatot zászlóval ruházzák fel. A lobogót Nagy Attila helyi lelkész áldotta meg, kérve Istent, hogy „cselekedje, hogy emlékezésünkből erő, bátorság és remény áradjon”. Ezután Adorjáni Judit „zászlóanya” felkötötte a díszszalagot, lobogóik összeérintésével a csapatok pedig elfogadták új bajtársaikat. Csak közösen érhető el eredmény A 164 évvel ezelőtti forradalomra és szabadságharcra emlékezve Veress Gergely polgármester ünnepi beszédében kifejtette: 1848. március 15. a magyarok ünnepe volt és marad. Boldog ünnep, mert létünkért való küzdelmünket, a közös ügyünkért való összefogást jelenti számunkra. Ma is tudjuk, milyen jövőt szeretnénk teremteni, de ez a mi elhatározásunkon múlik, és ezért tenni kell és nem kétségbeesni. Mert általunk születik a jövő. „Kötelez minket a múlt, az elődök példája és szelleme. Szabadság ott van, ahol tisztelik egymást az emberek. Ahol szent az adott szó, ahol megbecsülik a múlt emlékeit. Itt az idő, hogy megtegyük azt, ami rajtunk áll” – figyelmeztetett az elöljáró, aki szerint március 15. nemcsak az emlékezés napja, hanem a jövőlátásé is: „El kell hinnünk, hogy csak közösen érhetünk el eredményt. Mi, erdélyi magyarok nem engedhetjük meg, hogy csak nagyravágyás miatt szétszaggassák nemzetünket, kockáztatva jelen és jövő nemzedék magyarságát és identitását.” „Csodaként maradtunk meg Európában” Amikor a magyarság megérkezett Európába, erős nép volt és nagyhatalom lett. És ezt ma sem tudják elnézni az európai nemzetek, az EU is árgus szemmel figyel mindent, amit a magyarok csinálnak. „Csodaként maradtunk meg Európában” – hangsúlyozta Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács elnöke – , mert tudunk emlékezni, vállaltuk anyanyelvünk, identitásunk megtartását, és székelyekként arra vagyunk ítélve, hogy harcoljunk az autonómiánkért. „Vissza kell térnünk önazonosságunk, emberségünk gyökereihez. Az összefogás, az egység, a mai ünnepség a nemzet széthúzása elleni üzenet legyen innen, havadról” – emelte ki a megyei tanács elnöke. „Csak az a miénk, amit ki tudunk harcolni” Ez volt az üzenete Kerekes Károly parlamenti képviselő beszédének, aki emlékeztetett a marosvásárhelyi Kossuth utcanév miatti sikertelen harcra, a 2. számú iskola elnevezésének vagy a MOGYE magyar kara megalakításának akadályozására, nemkülönben a közeli Nyárádszeredára, ahol harcolni kell a főtér megtartásáért. Kelemen Attila képviselő üzenete is hasonló hangot ütött meg: ebben az országban magyarok vagyunk, magyarul beszélünk, álmodunk, sírunk, de résen kell lennünk, mert a mi „állóképességünkön” múlik a siker, és ha meghátrálunk, minden elért eredményt feláldozunk. Az összetartást hagsúlyozta Bárczi Győző alispán is, míg Havad anyaországi testvértelepülése, Hévízgyörk polgármestere elismerését fejezte ki. Tóth Tibor szerint az erdélyi kistelepülések nagyobb tetteket tudnak végrehajtani, mint a magyarok „a nagyhazában”. „Isten áldd meg a magyart!” Az ünneplő közösséget Bustya Ferenc rigmányi lelkész a bibliai „Békesség néktek” megszólítással köszöntötte, míg a gegesi református kórus a magyarok világhimnuszát énekelte el, a havadi Vadburusnyán egyesület pedig Petőfi Nemzeti dalát. László János nyugalmazott tanár Gábor Ferenc Magyarnak lenni című költeményét, míg a helyi Csalóka Ernő teológus Petőfi Csatadalát adta elő. A költő visszatér – énekelte a helyi Baki Tünde, míg Veress Gergely polgármester Vörösmarty Szózatát szavalta el. Az ünnepség végén Lokodi Edit Emőke díszokleveleket osztott ki, majd Kossuth szobra előtt koszorút helyezett el a Megyei Tanács, Kerekes Károly, a helyi önkormányzat, a községi RMDSZ szervezet, az iskola, a község egyházai, a helyi huszárok és Hévízgyörk küldöttsége. A politikusok ajándéka Tizenegy huszár tett eskűt szombaton: Csípán Csaba, Kiss Csanád, Bodoni Levente, Vass Tamás, Csipán László, Rigmányi Zsombor, Szabó Zsolt, Kádár Zsolt, Pál András, Pál Hunor és Bíró István. A huszárok egyenruhája kibédi posztóból készült Székelyudvarhelyen, információink szerint egy egyenruha ára 2500 lej volt. A szükséges összegeket Markó Béla szenátor és Borbély László képviselő biztosították a havadi csoport számára. Szekelyhon.ro 2013. március 4.„Nem csak magyarságtudatunkban, hitünkben, hanem gazdaságilag is erős közösséggé kell válnunk”Az erőre kapott abrudbányai magyar közösség nem csak az évszázadok alatt kialakult túlélési ösztönünk, hanem előrelátó, céltudatos szervezési munka eredménye is. Kopenetz Loránd Mártonnal, a Abrudbányai és Verespataki Magyar Kulturális Egyesület elnökével készített interjút elsősorban azoknak ajánljuk figyelmébe, akik számára a szórványlét egyre inkább a beolvadás, menthetetlen önfeladás szinonimája. – Önnek oroszlánrésze van abban, hogy az abrudbányai magyarság „feléledt”, lapunk évek óta tudósít farsangjaikról, adventi ünnepségeikről, a magyar napokról. Hány éves folyamat ez? – Abrudbánya apadó magyar közössége egyre inkább „kikapcsolódott” az erdélyi magyar életből az elmúlt évtizedekben. 2004-ben tértem vissza szüleim, nagyszüleim városába. Azóta Gábor Ferenc református lelkésszel együtt minden igyekezetünk arra irányul, hogy „visszabillentsük” ezt a feltartóztathatatlannak tűnő beolvadási folyamatot. Hogy mentsük, ami még menthető: anyanyelvünket, magyarságtudatunkat, épített örökségünket. Ezt azonban csak szervezetten lehet. Kezdettől fogva figyeltem arra, hogy a közösségen belül mindenki részt vegyen a munkában, hogy mindenkinek legyen szerepe, érezze, hogy fontos, és akkor persze, hogy melletted vannak. Nehéz és hosszú munka eredménye, hogy az Abrudbányán még megmaradt magyar közösség nem csak hogy vállalja a magyarságát, hanem büszkék is erre. Sőt, egyre többen igénylik a magyar állampolgárságot. Hamarosan abrudbányai magyarok nagy csapata fogja letenni az állampolgári esküt. Fontos esemény ez közösségünk életében. A magyar állampolgárság, annak tudata, hogy ott van az anyaország mögöttünk, biztonságot, önbizalmat ad. Sok magyar származású abrudi már alig beszéli a magyar nyelvet, ezért volt fontos a nyelvoktatás beindítása mind a gyermekek, mind a felnőttek számára. Van olyan színtiszta katolikus család, amelyik egyáltalán nem beszél magyarul, bár magyar a nevük, és vannak olyanok is, akiknek román nevük van, de magyarul jól beszélnek, reformátusok. Eddig az egyház, illetve az én cégem állta az oktatással járó költségeket, jelenleg a Bethlen Gábor Alapnál nyert pályázat útján sikerült anyagi fedezetet szerezni. Négyórás magyar óvodai oktatást biztosítunk, ide nem csak magyar, hanem román gyermekek is eljárnak, délután pedig a felnőttek oktatásán a sor. Változtak tehát a dolgok. Szabadság (Kolozsvár), 2013. március 30.Köröstárkány: „Ne osszák meg a közösséget”Ne szervezzenek “alternatív megemlékezéseket”, mert azok sem a holtak emlékének őrzését, sem az élők jövőjét nem szolgálják, mondta péntek délben Köröstárkányban Patrubány Miklós MVSZ-elnök. Ahogyan az emlékmű felavatása óta minden évben, 2013. nagypéntekén is megtartották a megemlékezést Köröstárkányban. Mint köztudott – bár a történelemkönyvek még adósak vele – 1919. április 19-én, ami akkor nagypéntek volt, a visszavonuló Székely Hadosztály nyomában előretörő román félkatonai alakulatok Köröstárkányban és Kisnyégerfalván válogatás nélkül gyilkolták a civil lakosságot. A 91 helyi áldozatnak 1999-ben avattak emlékművet Köröstárkányban, ami a sok évtizedes beidegződés nyomán még akkor is sokakban félelmet keltett. Az idei nagypénteken hósapka borította a falut övező magasabb hegycsúcsokat. A délelőtti istentiszteletről kijövőket hideg szél várta, mely erőteljesen lobogtatta az emlékmű előtti kerítésre erősített magyar, román és MVSZ-lobogók mellett a falu zászlaját is. A megjelenteket Gábor Ferenc szervező, a Pro Tharkan Civil Egyesület elnöke köszöntötte. Üdvözölte a vendégeket, akik sorra szót is kaptak, a beszédek között szavalatok hangzottak el az emlékmű előtt sorfalat álló helyi cserkészek tagjaitól, illetve az érsemjéni illetőségű Lajter Márkótól. Áldozatokra emlékezünk Elsőként dr.Csapó József korábbi szenátor, az emlékmű védnöke állt a mikrofonhoz, felelevenítve, hogy Tárkány székely-magyar népe nem véletlenül marad meg minden viszontagság között hittel és méltósággal – mint ahogyan az sem véletlen, hogy manapság sokan támadják a székelyek történelméről készült történelemkönyvet, azért mert az az igazságot tartalmazza. Gyüre Csaba, a Jobbik alelnöke úgy vélte, hogy a XX. század megrontotta a magyarságot, Tárkány “csak egy a Kárpát medence sok golgotája között”. Ilyen csapások csak akkor történhetnek, ha egy kormány nem visel felelősséget a nemzete iránt, tette hozzá. Az egységes magyar nemzet megerősödésének lehetőséget abban látja a politikus, ha a magyar állampolgárság megadása mellett minden állampolgárt azonos jogok fognak megilletni. Nem csak a tárkányi, de a Kárpát medence minden áldozatára emlékeznünk el nagypéntekenként, fogalmazott Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének (MVSZ) elnöke. Kérést fogalmazott meg a helyi és környékbeli települések illetékesei felé: ne osszák meg a közösséget “alternatív megemlékezések” szervezésével, mert azok sem az áldozatok emlékének ápolását, sem az élők jövőjét nem szolgálják. (Arra utalt, hogy a mindenkor nagypénteki megemlékezés mellett szoktak szervezni egyet a vérengzés dátum szerinti évfordulóján is – szerz.megj.) Koszorúzás Az MVSZ-elnök korábbi évekhez hasonlóan szorgalmazta, hogy a magyar kormány adja meg a Mártír Település címet Köröstárkánynak. A beszédek után a koszorúzás következett, melynek során ugyancsak cserkészek segédkeztek a szervezetek, intézmények képviselőinek, majd egy percnyi néma főhajtással emlékeztek az áldozatokra, miközben megszólalt a harang is. Miután Gábor Ferenc megköszönte a jelenlétet “azoknak, akik szükségesnek érezték a megemlékezést” – mintegy 120-an voltak, a Himnuszt és a Székely Himnuszt énekelték el. Az esemény végén meg lehetett vásárolni Gábor Ferenc: Egy falu, melynek nem látni mását című könyvét, mely a szerző utószavában megfogalmazottak szerint “nem egy szokványos monográfia, inkább egy saját szemszögből látott (…) helyszín- és korrajz.” Rencz Csaba erdon.ro, 2013. április 9.EMKE-közgyűlés és díjátadóÁprilis 13-án, szombaton délelőtt 10 órától tartja éves közgyűlését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében (Bocskai tér/P-ţa Avram Iancu 13. szám). Napirend: elnöki köszöntő; köszöntések; szakmai fórum – Az Emberi Erőforrások Minisztériuma Közművelődési Főosztályának a Kárpát-medencei magyar közművelődéssel kapcsolatos stratégiája (előadó: Beke Márton főosztályvezető); Az abrudbányai és verespataki szórványmagyar kulturális életről (előadók: Kopenetz Loránd Márton és Gábor Ferenc); az elnökség beszámolója; pénzügyi beszámoló; cenzori jelentés; hozzászólások; a közgyűlés lezárása. Délután 2 órától adják át az EMKE-díjakat és a díszokleveleket. SPECTATOR-díj: Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke, a marosvásárhelyi Népújság főszerkesztője – az erdélyi magyar újságíró-társadalom elkötelezett képviseletéért, kiegyensúlyozott újságírói munkásságáért. (Laudációt mond: Kántor Lajos); KACSÓ ANDRÁS-díj: Györfi Erzsébet, Csíkszereda – a táncházmozgalom elindításában játszott szerepéért, a magyar népdal és a régizene minőségi műveléséért, pedagógiai tevékenységéért. (Pávai István); BÁNYAI JÁNOS-díj: Szőcs Levente, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum néprajzkutató-muzeológusa – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres forrásfeltárásaiért és muzeológusi munkásságáért. (Keszeg Vilmos); KUN KOCSÁRD-díj: Bencze Mihály,Brassó – az erdélyi magyar kiművelt fők közösségének létrehozásaszolgálatában kifejtett közművelődési és tudományos munkássága elismeréseként. (Matekovits Mihály); NAGY ISTVÁN-díj: Tóth Guttman Emese, a Magyarfenesi Vegyeskar karnagya, a Romániai Magyar Dalosszövetség elnöke – több évtizedes zenepedagógiai és karnagyi munkásságáért. (Benkő Judit Emese); BÁNFFY MIKLÓS-díj: Rekita Rozália és Jancsó Miklós színművészek, Kolozsvár – kiemelkedő színművészi teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért (Kötő József); KOVÁCS GYÖRGY-díj: Pálffy Tibor színművész, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház művésze – folytonosan megújuló színészi teljesítményéért, valamint a Tamási Áron Színház művészi törekvéseiben játszott kiemelkedő szerepéért. (Bocsárdi László); POÓR LILI-díj: Panek Kati színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze – élményszerű színészi teljesítményeiért, a kolozsvári magyar színjátszás elkötelezett szolgálatáért. (Visky András); SZOLNAY SÁNDOR-díj: Székely Géza kolozsvári képzőművész, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete kolozsvári fiókjának elnöke – az erdélyi hagyományokból táplálkozó, legkorszerűbb művészi eszközökkel megvalósított, kimagasló grafikai-festészeti munkássága, valamint művészi közösségépítő tevékenysége elismeréseképpen.(Németh Júlia); MONOKI ISTVÁN-díj: Emődi András, a nagyváradi Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Könyvtárának és Levéltárának könyvtárosa, levéltárosa, tudományos kutatója – a partiumi könyves műveltség terén kifejtett értékmentő és feltáró tevékenységéért. (Kurta József); KŐVÁRY LÁSZLÓ-díj: Szekernyés János, Temesvár – Temesvár és a Bánság helytörténeti kutatásában és annak népszerűsítésében végzett kiemelkedő tevékenységéért. (Bodó Barna); MIKÓ IMRE-díj: Flóriska Attila kolozsvári üzletember, az Euréka Egyesület soros elnöke – a civil szervezetek számára szociális téren nyújtott rendszeres támogatásáért. (Bartha Bálint); ÉLETMŰDÍJ, POST MORTEM: Csép Sándor újságíró, közéleti személyiség–főhajtásként szellemi hagyatéka előtt, az erdélyi magyar kisebbségi modus vivendi kimunkálásában vállalt szerepéért. (Kötő József). Szabadság (Kolozsvár). 2013. június 10.Szembesülnünk kell múltunk nehéz pillanataivalKettős könyvbemutatónak adott otthont péntek délután a nagyváradi Góbé Csárda. Gábor Ferenc köröstárkányi író (a Reggeli Újság állandó, megbecsült szerzője) magánkiadásában megjelent két kötetét – Egy falu, melynek nem látni mását. Köröstárkány monográfiája és Életem viharának emlékére. Köröstárkány fekete húsvétja – dr. Fleisz János történész, egyetemi tanár ismertette. Az eseményre a Fekete-Körös völgyi településről a szerző barátai, rokonai is eljöttek. Mint elhangzott, utóbbiak anyagi hozzájárulása révén sikerült kiadni e két, tanulságul szolgáló, a ma és a jövő emberének szóló kötetet. Bevezetőként Lajter Márkó középiskolás diák (a család rokona) József Attila Nem, nem, soha! című versét szavalt el, majd házigazdaként a csárda tulajdonosa, Pápay Zoltán köszöntötte a jelenlévőket, kiemelve, mennyire megmozgatja az olvasó szívét e két, lebilincselő stílusban íródott, hiánypótló és hiteles könyv. „Minden könyv megjelenése örömmel tölt el bennünket. Ma már ritka a magánkiadásban megjelent kötet” – fogalmazott Fleisz János, majd mélyrehatóan elemezte az írásokat, amelyek szerinte túlmutatnak a történelmi tudományon, és mint az első könyv címe is utal rá, általános monográfiát tarthatunk a kezünkben. Maga a szerző is vallja, hogy írása inkább szubjektív, saját szemszögből látott, részben általa megélt történések, részben idősebb emberektől hallott és lejegyzett helyszíni korrajz. Az első könyvből megismerheti az olvasó Köröstárkány gazdaságát, geopolitikai helyzetét, kultúráját, de képet kap az 1919. április 19–21. közötti vérengzésről is, amikor a viszonylag kis faluban 91 embert mészároltak le a románok gyerekektől öregekig. Fleisz János példaként hozta fel, hogy a második világháborúban ehhez képest fele ennyi, pontosan 54 áldozata volt Köröstárkánynak. Arra is kitért, hogy mindehhez a román történetírás másképpen viszonyul. „Ha megpróbáljuk elfeledtetni mindezt, a múltunk lesz szegényebb” – figyelmeztetett a történész, rámutatva, hogy a könyv szembesít minket múltunk nehéz pillanataival. Az Életem viharának emlékére. Köröstárkány fekete húsvétja című kötet a szerző nagyapjának történelmi visszaemlékezése révén a személyes múltat tükrözi, felelevenítve a letűnt korszakokat. Fleisz János hangsúlyozta, hogy még sok hasonló írásra lenne szükség, hogy hiteles képet kapjunk múltunkról, és kötelességünknek tartja e forrásokat, ismereteket feltárni, közkinccsé tenni, hogy azok ne vesszenek el, „ne maradjanak a padláson.” A szerző megköszönte a támogatást, a kötetek kiadására való ösztönzést, hiszen állítása szerint már tizenöt éve, a köröstárkányi emlékmű készítésekor megszületett e két könyv alapja, az áldozatok hozzátartozóinak emlékeiből összeállított írásait pedig 2006-ban a Reggeli Újság folytatásokban le is közölte. Az irodalmi találkozó a szerző dedikálásával zárult. A könyvek a nagyváradi Illyés Gyula Református Könyvesboltban, egyenként 25 lejért megvásárolhatók. Sükösd T. Krisztina Reggeli Újság (Nagyvárad) 2013. július 12.Az űrlap aljaA magyar jövőről a Partiumi Írótáborban Az idén a X. Partiumi Írótábort szervezte meg Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Partiumi Írótábor Egyesület. A Hagyomány, haladás, megmaradás című színvonalas és programokban gazdag rendezvénynek a nagyváradi Góbé csárda adott otthont. Az írótábor zárónapján Barabás Zoltán költő, a Partiumi Írótábor Egyesület elnöke köszöntötte jelenlévőket, majd ezután átadta a szót a rendezvény állandó vendégének és támogatójának, Tőkés László európai parlamenti képviselőnek, aki még mielőtt elkezdte volna az előadást, megemlékezett Tüzes Bálint költőről. Egyházi, politikai és nemzeti ökuménia „Az egyneműsítő politikák ellen fel kell lépni, és a szabad, egyesült Európa megszorító keretei között, a totalitárius vagy globalista rendszerekkel szemben a magyar út megtalálására kell törekednünk” – jelentette ki a volt református püspök a Szárszó – múlt, jelen, jövendő címmel tartott értekezésén. Az 1943-as balatonszárszói írótalálkozón és konferencián a befejezéséhez közeledő háború várható következményeivel, illetve az ország sorsával vetettek számot. „A jelenben egy vértelen pusztulásnak vagyunk a szenvedő alanyai” – mutatott rá Tőkés László utalva a vészjósló népszámlálási adatokra, a magyarság fogyatkozására. Az EP-képviselő a szárszói példa követésében látja a megoldást, és azt tanácsolja, gondolkozzon együtt a civil szféra, az egyház és a politikum azon, hogyan lehetne megállítani a fogyatkozást, hiszen ugyanúgy cselekedtek 1943-ban is Balatonszárszón. „Keressük az egyházi, politikai és nemzeti ökuménia útját” – mondta az egybegyűlteknek. „A nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni” Németh László küzdelme a magyar jövőért címmel tartott ezután előadást Pomogáts Béla irodalomtörténész. „A háborús események végső kimenetelének és az ország, illetve a nemzet várható sorsának megítélése adott feladatot és tartalmat az 1943. augusztus 23–29. között a népi írótábor vezető személyiségei, mindenekelőtt Püski Sándor által megrendezett szárszói találkozónak” – kezdte az értekezést az irodalomtörténész. Majd a következőképpen folytatta. A tanácskozás harmadik napján Németh László tartott előadást, ami Szárszói beszéd címmel vált a magyar politikai irodalom egyik klasszikus művévé. Nem váratlanul szólaltatta meg a beszéd Németh László történelmi felismeréseit és szorongásait, előzményei között ott találhatóak az 1942-ben rendezett lillafüredi írótalálkozón és az 1943-ban Nagyváradon tartott előadások, valamint az a polémia, amelynek során Népi író címmel fejtette ki nézeteit. Váradon fiatal hallgatóság előtt beszélt arról, hogy a kisebbségi sorsból szabaduló erdélyi magyarok előtt milyen tennivalók állnak. Annak fontosságára figyelmeztetett, miszerint a kisebbségi sorsban kialakított és tanúsított közösségi erkölcsöt (felelősségvállalás, józan számvetés és az egymás iránt tanúsított szolidaritás) a többségi helyzetben is fenn kell tartani. Pomogáts Béla Németh Lászlót idézte: „A nagy ellenség ellen nagy lelket kell növeszteni. Engem a világháború rémségei közt ez tölt el csaknem optimizmussal: Európában sokkal több erkölcs lappang, mint hittem. A kis népek, csoportok, egyének hősiesebben védik jellegüket, mint a civilizáció langyos fürdője után várni lehetett. Még a magyarságban is javára csalódtam. Nos, a kisebbségi embernek, akár magyar, vagy holland, vagy hindu, ilyesformán kell hűségben, halálraszántságban, áldozatkészségben fokozottan fegyverkeznie. Az elnyomás arzenáljai ellen a katakombák arzenáljait kell megépítenünk.” Németh László sejtelmei beteljesedtek Visszatérve a Szárszói beszédre Pomogáts Béla elmondta, Németh László féltve a magyarságot előrevetítette, milyen súlyos következményei lesznek a szovjet megszállásnak, illetve a magyar értelmiség közéleti szerepvesztésének. „Én ezt a háborút – idézte a beszéd egyik lényeges megállapítását az irodalomtörténész – az első pillanattól mély pesszimizmussal néztem. Nemcsak a háború pusztításaitól: megszállásoktól, bombázásoktól, a legjobbak elhurcolásától féltettem azt, amit idáig csináltunk, sokkal inkább a háború utáni rendezéstől. Az az üdvösség, amellyel Európa fog megajándékozni, nem az lesz, amely társadalmunk halk folyamataiban készül. Nem is lehet, hisz azokat odakinn senki sem ismeri. Előrelátható volt, hogy kívülről neveznek ki ránk megváltókat, s mint minden kinevezésnél, ennél is a protekció érvényesül: a dugaszban levők közül az lesz a poglavnik, akit a külföldön élő tanácsadók s hazai sugalmazóik a legalkalmasabbnak tartanak. Mondjuk-e, hogy ezek a tanácsadók – még a jóindulatúak is, – keveset tudnak a magyarság valódi állapotáról, a rosszindulatúak pedig első dühükkel épp az ellen fognak fordulni, ami itt a bennszülöttek védelmére fölépült, s az ő illetékességüket vitássá teheti.” Pomogáts Béla elmondta, amitől itt Németh László féltette a magyarságot az néhány esztendő múlva bekövetkezett. A jelenlévők közül többen is bólogattak, hiszen bőségben voltak a tapasztalatoknak. Az értelmiség: Noé bárkája A másik fontos megállapítása Németh Lászlónak az előadó szerint az volt, amit az értelmiségről mondott. A szárszói felszólaló számos írása tanúsítja, hogy az értelmiségi társadalom utópiájában találta meg azt a szellemi és erkölcsi stratégiát, amely hite szerint képes lehet kivezetni az emberiséget és a magyarságot a modern kor folyamatos válságaiból. „Én az osztálytalan társadalmat, ha az nemcsak névleg van meg, de az emberek műveltségében is, másnak, mint értelmiségi társadalomnak el sem tudom képzelni. Ez az osztály az, amely a többit lassan magába ölelheti. (…) Értelmiségi foglalkozásukat föladhatják, válthatnak munkakönyvet, elmehetnek szőlőt kapálni, azt azonban ott is tudniuk kell, hogy értelmiségi emberek, és ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring az a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése – egy megtisztult értelmiségi kultúrában” – idézte az irodalomtörténész Németh Lászlót. Pomogáts Béla kijelentette, a két stratégiai mondanivaló szorosan összefügg egymással. A magyarság és a magyar értelmiség sorsát nem is lehetett volna egymástól elválasztani – tette hozzá. Ebben a tekintetben a szárszói szónok nemcsak ideológusnak, hanem jövendőmondónak is bizonyult, hiszen a magyar értelmiség szinte folyamatos közéleti szerepvesztésének a veszedelmét és következményeit jól érzékelte. A szárszói szónok beszéde éppen azt szolgálta, hogy ezt a veszélyt valamiképpen elhárítsa, legalább úgy, hogy a magyar értelmiség legyen tudatában annak, mi történik hazájával és mi történik vele. E tekintetben Németh László gondolatai hét évtized elteltével sem veszítettek aktualitásukból. Szárszó öröksége Szakolczay Lajos műkritikus Szárszó élő öröksége címmel tartott előadást (aminek szövegét teljes terjedelemben már leközöltük hétfőn az értekezésnek a ’43-as találkozóról és jelentőségéről való átfogó jellege miatt). „A tanácskozás egyik tanulsága többek között az, hogy ne hagyjuk magunkat – mutatott rá az előadó. Az a miénk, amit kikövetelünk. Imádkozással? Építéssel! – mondta, majd hozzátette: A minőségtégla – e nélkül nincsen tartós fal – ott lebegjen szemünk előtt, s mikor az egyiket a másikra tesszük, gondoljunk őseink századok óta vívott csatáira. A népi írók mozgalma a Zrínyitől Illyésig tartó utat erősítette avval, hogy visszaadta önbecsülésünket. Megacélozta tartásunkat, kiegyenesítette gerincünket.” Fleisz János történész ezután bemutatta Gábor Ferenc Egy falu, melynek nem látni mását. Köröstárkány monográfiája és Életem viharának emlékére. Köröstárkány fekete húsvétja című kötetét, melyet a méltató és a szerző is egyaránt hiánypótlónak nevezett. Gábor Ferenc kijelentette, több helytörténeti írásra lenne szükség, illetve arra, hogy mindezeket oktassák az iskolákban, hogy a diákok ismerjék meg a múltat helyi vonatkozásban is. Ezt követően Meleg Vilmos színművész versműsort adott elő, többek között József Attila Balatonszárszó, Kosztolányi Dezső Milyen sötét-sötét a Balaton, Csukás István Szárszó, nyár és a Vonat kattog, valamint Rónay György Szeptemberi csönd című művét szavalta el. Elismerés és reményteljes búcsú Díjátadással zárult a rangos rendezvény. Idén a József Attila-díjas Mezey Katalin budapesti prózaírót, költőt, műfordítót részesítették elismerésben, akit Ködöböcz Gábor irodalomtörténész méltatott. „Mezey Katalin példaszerű hűségről, felelősségről és rendületlen elkötelezettségről árulkodó pályáján végigtekintve jó okkal juthatnak eszünkbe Pál apostol Korinthusbeliekhez írott második levelének kétségbeesésben is méltóságot, reménytelenségben is reménységet, erőtlenségben is erőt sugárzó szavai: »Mindenütt nyomorgattatunk, de meg nem szoríttatunk; kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk«” – mondta Ködöböcz Gábor a köszöntés végén. Miután Tőkés László átnyújtotta a díjat Mezey Katalinnak, Barabás Zoltán megköszönte az egybegyűlteknek a részvételt és azt, hogy ez a családias, meghitt hangulatú rendezvény létrejöhetett, valamint búcsúzóul reményteljesen arra bíztatta az egybegyűlteket, jövőre is legalább ilyen szép számban vegyenek részt, ahogy azt idén is tették. Ladányi Norbert Reggeli Újság (Nagyvárad) 2013. szeptember 24.Az űrlap aljaHarag és gyűlölet nélkül… Kettős könyvbemutató volt Mihályfalván Szombaton a mihályfalvi Mester utcai Padlás Galéria vendége volt a köröstárkányi Gábor Ferenc író, aki az Életem viharának emlékére – Köröstárkány fekete húsvétja című dokumentumregényét, valamint az utóbbi település monográfiáját – Egy falu, melynek nem látni mását – mutatta be. A két könyvet Szilágyi Ferenc Hubart érmihályfalvi író és képzőművész méltatta. Az eseményen mintegy ötvenen vettek részt. Az Életem viharának emlékére című kötet keletkezését az 1919-es események határozták meg – kezdte Szilágyi Ferenc Hubart a könyv méltatását –, amikor április 15-én elkezdődött a román csapatok offenzívája a Técső–Szatmár–Csucsa vonalon. A Székely Hadosztály – lévén abban az időben az egyetlen rendezett és akcióképes csapat – bár súlyos vereségeket szenvedett és létszámbeli hátrányban volt, de felvette a harcot a Fekete-Körös völgyében előrenyomuló románokkal. A harcokból a Verbőczy-zászlóalj oldalán a tárkányiak is kivették részüket, ám a zászlóalj nem bírva az ellenség számbeli fölényével, lassan visszavonult Köröstárkány és Kisnyégerfalva vonaláig. Három napra rá azonban teljes meghátrálásra kényszerült a Fekete-Körös völgyéből. Verbőczy Kálmán százados parancsnok elrendelte a visszavonulást Nagyvárad felé, félvén a bekerítéstől. Így maradt a két magyar falu kiszolgáltatottan, fedezék nélkül. A tragédia 1919. április 19-én következett be, ez a nap lett Köröstárkány és a szomszédos Nyégerfalva fekete napja. A bevonuló román félkatonai alakulatok és civilek vérfürdőt rendeztek és kirabolták a falut. Tárkányban kilencvenegy, Nyégerfalván tizenhét embert végeztek ki. Ezek a megmásíthatatlan történelmi tények késztették az írót, Gábor Ferencet túlélők, szemtanúk elmondásai alapján a dokumentumregény megírására, illetve az igazság egyszer és mindenkorra való kimondására, rögzítésére. A könyvbemutatón jelenlévők közül többen is feltették a kérdést: hogyan lehetett felállni, kiheverni ezt a tragédiát, túlélni léleklenyomatait, illetve az elmúlt évtizedek alatt ezekben a Körös menti kisfalvakban hogyan sikerült az együtt élő új román–magyar nemzedéknek egymás szemébe nézni ennyi vér és borzalom után. „Úgy hogy a földnek nem lehetett megmagyarázni, hogy most gyász van. Meg kellett fogni az eke szarvát a gyengéknek – asszonynak, gyermeknek –, mert a férfiakat eltemették. És lassan újra kihajtott az élet” – mondta Gábor Ferenc, akinek írásai a Reggeli Újság hasábjain is megjelentek. A fekete húsvét emlékére 1999-ben állítottak emlékművet Köröstárkányban. Ez volt az első olyan jellegű emlékmű Erdélyben, amely az akkori román atrocitásokra figyelmeztet. A kezdeményezést helyi és külföldi támogatók is pártolták, mint Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke, Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület akkori püspöke, valamint dr. Csapó József szenátor is. „A könyvet minden harag és gyűlölet nélkül írtam. A tárkányiak szembenéztek a múlttal és továbbléptek” – zárta szavait a könyveinek (amelyek szinte egymás folytatásai) bemutatóján Gábor Ferenc. „Megpróbáltatásaik leírása, emlékül hagyása legyen épülésére a nemzeti önbecsülésnek, büszkeségnek, erősítésére a magyar öntudatnak és szolgáljon példaként minden magyar érzelmű embernek”. Ezt üzeni az utókornak „egy falu, melynek nem látni mását”. Sütő Éva Reggeli Újság (Nagyvárad) 2014. március 23.Könyv egy “emberarcú” világrólA köröstárkányi Gábor Ferenc három kisregényt tartalmazó kötetét mutatták be szombat délután Érmihályfalván, ahova a szerző faluja népviseletét is elvitte. A köröstárkányi Gábor Ferenc tavaly nyár végén már bemutatkozott az érmihályfalvi közönségnek, akkor a falujában 1919. húsvétján történt vérengzésről írt könyvét, illetve az ugyancsak ő jegyezte Tárkány-monográfiát mutatta be. Ezúttal harmadik, három kisregényt tartalmazó kiadványával jelentkezett, melyeknek összefoglaló címe Egyestések, utalva arra, hogy egy olvasó ember egy este alatt elbír eggyel-eggyel. A könyv méltatására felkért id.Szilágyi Ferenc képzőművész-költő szerint az szépirodalmi nyelvezettel megfogalmazott mindennapi történeteket foglal magába, miközben a tájegység jellegzetességeiről is kép nyújt, például a sajátos kifejezéseket használva. A sztorikat természetesen a késztetés ellenére nem tudtuk meg a bemutatón, bár a szerző maga is többször már-már belefeledkezett az anekdotázásba. Gábor Ferenc faluja színpompás női népviseletét is magával hozta, melyeket az azokat magukra öltő Jakó Jolán óvónő, és Czeglédi Júlia EMNT-irodavezető közreműködésével mutatott be. Helyi illusztrátor Megtudtuk, hogy már idén nagypéntekre (amikor hagyományosan megemlékezést tartanak a tárkányi emlékműnél) megjelenhet a szomszédos Kisnyégerfalván ugyanabban az esztendőben zajlott vérengzést feldolgozó kötet, sőt, a szerző már a tárkányi tájszólások gyűjteményén, és saját, bányászkodása idején szerzett élményeit csokorba gyűjtő kötetén is dolgozik. A kötetlen beszélgetés során megtudtuk, milyen nehézségek övezik egy turulmadár “leszállását” Tárkányban, mely Gábor Ferenc szerint azért mégis csak meg fog történni, és évek múltán éppen olyan jelképe lesz a falunak, mint az ugyancsak nehézségek árán 1999. augusztusában felavatott emlékmű lett mára. A most bemutatott kötet érmihályfalvi kötődése, hogy a helyi Hintalan Géza grafikus illusztrálta, aki a szerző fiainak, így a családnak is barátja. A kötet Érmihályfalván az EMNT-irodában vásárolható meg. Rencz Csaba erdon.ro, lapozás: 1-30 | 31-51
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
